Irodalmi Szemle, 2008

2008/11 - MAGYAR TÁJ, MAGYAR ECSETTEL - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (26) A késő modern költészet további képviselői (tanulmány)

Grendel Lajos

Magyar líra és epika a 20. században (26)

A KÉSŐ MODERN KÖLTÉSZET TOVÁBBI KÉPVISELŐI

Orbán Ottó (1936-2002). Csodagyerekként kezdte pályáját, s költészete a Fekete ünnep (1960) e. első verseskötetétől kezdve nyitva állt a magyar és a világlíra sokféle áramlatának az adaptálására. Ahogy egy helyen írja, egyidejűleg akarta kirabolni Ginsberget és Pilinszkyt. A sokféle hatás és a hosszú kísérletezés gyümölcsei a nyolcvanas években értek be költészetében.

Orbán Ottó lírai indulatának motorja a történelmi célelvűséggel és az emberi faj fejlődésébe vetett hittel szemben elfoglalt, kötetről kötetre mélyülő szkepszise. Ez a kételkedés azonban nem annyira az elégikus beletörődés, lemondás, mint inkább az indulatos, sokszor keserűen gúnyos fölháborodás hangján fogalmazódik meg. Kozmikus, kétségbeesett látomásokban: „Milyen kocsi ez, hogy ilyen vadul vágtat a nap körül? ’’-kérdezi egyik versében. Egy másikban az emberről, szinte swifti gúnynyal, csak mint szapora majomról beszél, amely vért és katasztrófát zúdít a földgolyóra.

Orbán Ottó útkeresésének és kísérletezéseinek magyarázata az a felismerés lehet, hogy a 20. század második felében „hagyományos, nagy költészet a hagyományos értelemben nem művelhető”.02’ Prágai Tamás Orbán Ottó költészetében három stratégiát különböztet meg: a létmagyarázó metaforikus költészetét, a Gins- berg és Lowell hatására keletkezett élettanulmány-lírát és a mesterségre reflektáló, a posztmodem felé mutató lírát.1”’ Ez a három stratégia azonban, véleményem szerint, főként érett alkotói korszakában, nem válik el élesen köteteiben.

Orbán Ottót napjaink irodalomtörténet-írása olyan költőként tartja számon, akinek lírája mintegy hidat képez a nyugatos hagyomány és a posztmodem között. Jelentősége azonban messze túlmutat az előfutárén. A tárgyias és a kísérleti líra évadján provokálóan személyes-alanyi költő. Annak viszont, Adyval, József Attilával és másokkal szemben, ironikus kívülálló, nem annyira illúzióromboló, mint inkább illúziócsúfoló. (Némi túlzással, Szabó Lőrinc személyessége jöhetne atyafiságként szóba. Afféle híd Szabó Lőrinc és Parti Nagy Lajos között.) De Orbán Ottó az a költőnk is, aki a pátoszos vagy frázisokba fulladó közéleti lírába lehelt lelket. E tekintetben Petri György elődje. íme:

„Kossuth Lajos, Magyarország kormányzó elnöke a mai napon magához kérette Windisch-Grátz urat, az Osztrák Császárság magyarországi nagykövetét, és