Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - MAGYAR TÁJ, MAGYAR ECSETTEL - Imre László: Értékrend és generációváltás (előadás)
Értékrend és generációváltás Természetesen válságot generáló tényező a későkapitalista világ is, amely körülvesz bennünket, s amelyben a gumióvszer reklámja és topmodellek magánélete mellett egészen elenyésző figyelem marad az értékes művészetre. De a krízis tünete az irodalmat a piac törvényei szerint működtetni akaró neoliberális „bölcs”, aki őrült kertész gyanánt az életrevaló és kártékony gyomok és az életadó, de nem mindig életrevaló kultúrnövények szabad versenyébe veti bizodalmát. S ilyen az a konzervatív meditáló is, aki nem ismeri fel, hogy nemcsak a hagyomány-nyal nem szabad elveszíteni a kontaktust, hanem a ma emberével sem. Sokat ártott ugyanis a mindenkori értékőrző tradicionalizmusnak, hogy nem ügyelt az irodalomfejlődés egyik lényeges mechanizmusára. Miközben okkal értékelte sokra Arany Jánost vagy Németh Lászlót, elfeledkezni látszott arról, hogy minden új nemzedék (ha valóban jelentős tehetségekről van szó) a másként mondás igényével lép fel. A tehetség és az eredetiség nem sokra megy a példaképállításokkal, hiszen éppen annak útját-módját keresi, hogy miképpen lehetne újszerűen és csak őrá jellemzően nagyszerű. A legtöbb esetben az induló nagy tehetség először és átmenetileg mintegy megtanulja a kor beszédmódját. A kezdő Petőfi zseniális gyorsasággal sajátította el Vörösmarty költői nyelvét, vele egyenrangú remekműveket produkált, s csak ezután tért a maga útjára. József Attila tizenhét évesen A Szépség koldusával megközelítette Babits és Juhász Gyula szintjét, hogy aztán egészen másfelé keresse önmaga kifejezésének adekvát formáit. Nagyon másképp ez ma sem lehet, bár sokmindent megváltoztatott a posztmodem neoklasszicista természete. Ezen azt értem, hogy megelőző korszakok originalitás-követelményével szemben a posztmodern az újramondás, az átírás, az idézés, a kombinatorikus artifaktum olyan szövegalakítási módjára törekszik, ami például a XVII-XVIII. századi neoklasszicizmusra volt jellemző. Egy ilyen típusú szövegformálás időszakában az öndefiníció bonyolult műveletek eredményeképpen állhat elő. A semmi mással össze nem hasonlítható eredetiség és autonómia - természetesen - így is célba vehető, csak másféle módon. Amikor Térey János egy mai pesti ifjúról, s a sztálingrádi csata Paulusáról felváltva beszél el Puskin Anyeginjének versformájában és modorában, akkor valami sosem voltat, sosem látottat kísérel meg, s ezzel valóban XXI. századi egymásra másolását adja műfaj- és hagyományrétegeknek számos idézettel, parodikus célzással stb. Új nemzedékek fellépésének gyakori velejárója a bálványdöntő indulat. Iro- dalomtanáros bosszankodást vált ugyan ki az emberből újabban, ha Németh László vagy Illyés Gyula támadásával, alulbecsülésével találkozik. Pedig hosszú távon Aranynak sem ártott sokat Ady ellenszenve, miközben Ady e nélkül az igazságtalan hevületű elhatárolódás nélkül egyszerűen nem tudta volna kellő mértékben önállóvá alakítani magát. Téves és méltánytalan ítéleteket (persze) tanácsos helyreigazítani, de már-már elkerülhetetlen, hogy minden új nemzedék az előtte járók ellenében ke-resi a hangját, s ezenközben az igazi nagyságokat talán nem is kell annyira félteni. (Majakovszki j ki akarta dobni a jövő hajójáról Puskint, az eltelt száz év perspektívájából nézve ezen a hajón éppenséggel a futuristákat illeti roppant
