Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - MAGYAR TÁJ, MAGYAR ECSETTEL - Imre László: Értékrend és generációváltás (előadás)
Imre László szerény hely.) Mikszáthot évtizedeken keresztül pocskondiázták a legnagyszerűbb elmék is Babits-tól Németh Lászlóig (persze, megintcsak a közvetlen utódok), mignem a posztmodern, főképpen Esterházy mesterének ismerte fel és el, mert számára meg Mikszáth lett a kiindulás. Az írók értékrendje tehát nem esik egybe az iskolai vagy a tudományosan igazolt kánonnal, de ez így is van rendjén. A nemesi pátosztól viszolygó Petőfi az egyszerűség igézetében Gvadányit jobban szerette Berzsenyinél, de jó tíz év múlva maga Arany igazította ki, mondván, hogy Gvadányi alig költő. (Nagy hiba lett volna Petőfi véleményét abszolutizálni.) Abból, hogy az 1970-es években fellépő prózisták sokat tanultak Ottlik Gézától, még egyáltalán nem következik, hogy a XX. század legnagyobb szépírói közt volna a helye, amilyen véleményre már haj-lottak ügybuzgó tankönyvírók is a csatlakozásról való lekéséstől félve. Minden új és új fellépő generáció, mivelhogy élményei, valóságképe, olvasmányai révén tökéletesen új művészet létrehozására hivatott, mindenféle elhárításra és elhasonításra jogosult. Az előd- és mintaválasztásban is szuverének, de értékhierarchiájuk mechanikus, kritikátlan átvétele nemcsak indokolatlan, de kártékony is lehet. Ilyesfajta értékingadozások és értékváltások éppen ezért nem is minősülhetnek válságjelenségeknek. Általában sem indokolt talán az irodalom megosztottságán és ellentétein búslakodni. Illyés Gyula már vagy negyven éve mondott olyasmit, hogy egységre a sörgyártásban vagy egy futballcsapatban van szükség, mert az irodalom osztódással szaporodik, mint a sejtek. Valaminő egységet jelent (természetesen) a nyelv és a nemzeti irodalom hagyománya, illetve egy virtuális közönség, valamint egy kimondatlanul is igényelt beépülés egy nemzeti kultúra emlékezetébe. (Ismeretes módon erre még a németes műveltségű és deklaráltan internacionalista Lukács György is igényt tartott volna, aki az őt 80. születésnapján a „nemzet” nevében köszöntő Illyés Gyula szavait elérzékenyülten fogadta, mondván: egész életében erre várt.) Ha az egész irodalom egységére talán nincs is szükség, a múlt tanulsága szerint a pályakezdőknek sokat segíthet a „rajban felszállás”. Nemcsak Petőfi szervezett Tizek Társaságát, hanem voltak avantgárd és szocialista társulások, aztán Hetek és Ki- lencek stb. Ezek a szövetségek jellegzetesen a pályakezdés időszakához kötődnek, s többnyire valamivel, valakivel szembeni összetartást jelentenek, utóbb ezek a kötelékek meg is lazulnak. Petőfi és Tompa, mihelyst igazán nagy formátumú költők lettek, nem tudtak egy gyékényen árulni. Az induló Babits és Kosztolányi hasonlót akartak egyazon ellenféllel szemben, de érett korukra elhidegültek, s Nagy László és Juhász Ferenc útja is elvált. És alighanem kisszerű és igazságtalan dolog lenne ebben merő rivalizálást látni. Az igazán nagy művész szükségképpen megnövelt ambíciói, túlcsigázott elképzelései olyan szubjektív univerzumot jelentenek, ami csak nagy erőfeszítések árán tartható harmóniában más, hasonló nagyságrendű géniuszokkal. (Ellenpélda mindig akad: Jókai Mór vagy Weöres Sándor nem egyszerűen nagyvonalú és nagylelkű volt, az is, tényleg hiányzott belőlük minden féltékenység, de - tartok tőle - nem is nagyon törődtek azzal, amit kor-társóriások csináltak.)
