Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - MAGYAR TÁJ, MAGYAR ECSETTEL - Imre László: Értékrend és generációváltás (előadás)
Imre László’ Értékrend és generációváltás Akik az irodalmi értékrend, a pályakezdés, az érvényesülés kérdését összekapcsolták, s az idei Tokaji írótábor tanácskozására témaként kitűzték, alighanem úgy gondolták: mindezzel kapcsolatban nincs minden rendjén, azaz Magyar- országon ma az irodalom válságtünetekkel küzd. Amivel még túlságosan sokat nem mondtunk, mert az irodalmi életnek ez majdnem állandó kísérője. 1989 után csalódtunk a rendszerváltásban, mert az irodalom felszabadulása semminemű minőségi emelkedést nem hozott magával. Az 1950-es évektől évtizedeken keresztül permanens válságra utalt a meghirdetett elveknek és a valóságnak kiáltó ellentmondása. De krízis jele volt az 1920-as években a favorizált nemzeti konzervativizmusnak és igazi értéket hozó ellenzékének szembenállása éppúgy, mint amikor Kassákék beismerték az avantgárd csődjét. A mai válságnak számos tünete van, s ezek némelyike világjelenség. Veszteségként éljük meg például az irodalom hatásának, megbecsültségének csökkenését (ez talán kelet-közép európai többlet), s általában az irodalom és közönsége elszakadását. Ez egyébiránt megvolt Ady esetében is, akinek versei valóban érthetetlenek voltak a nagy többség számára. A posztmodem idéző, rájátszó, intertextuális írásmódja még több nehézséget okoz. Annak idején az avantgárd is nagy értetlenséget váltott ki, holott amikor Duchamp bajuszt festett a Monet Lisának, eme gesztusát nem volt nehéz megfejteni, miközben Esterházy Danilo Kis, Csáth stb. idézéseit kritikusai sem mindig ismerik fel. Válságtünet (s ezzel is szembe kell néznie a pályakezdőnek) az irodalom funkciójának ingerlő tisztázatlansága. Eötvös József már az 1860-as években (egyik Kisfaludy Társaság-beli elnöki megnyitójában) kinyilvánította, hogy az az idő elmúlt, amikor versköltők és énekesek háborúkat döntöttek el. A szocialista korszakban ismét divat lett hivatkozni az irodalom politikai, társadalmi mozgósító erejére, s ki tagadhatná, hogy Luther éneke, Erős várunk nekünk az Isten, történelmet írt. A náci és a sztálinista propaganda irodalom ugyanakkor joggal váltott ki ellenérzést. A túlzásba futó ellenhatás lendületében aztán, immár két évtizede szinte üldözendővé vált a küldetéses, a képviseleti írói szerepvállalás. Ennek hevében egyébként komolyan vehető szakértők is arról beszélnek, hogy a nemzeti, az erkölcsi funkció lehúzza, elnehezíti az irodalmat, holott a kultúra története éppen az ellenkezőjét bizonyítja. (Dantétól Tolsztojig a legnagyobb művészek közül sokan erkölcsi, politikai szerepvállaló remekműveket alkottak.)
