Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Az eltűnt idő nyomában (1) Dobos László szépprózai munkássága (tanulmány)
Fonod Zoltán éveiben (1968-1969) más közéleti tisztségeket is betöltött (a Csehszlovák Nemzetgyűlés és a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője). 1969-1970-ben a Szlovák Szocialista Köztársaság kormányának tárca nélküli, nemzetiségi ügyekkel megbízott minisztere volt. Mint az 1968/69-es csehszlovákiai reformfolyamat cselekvő részesét 1970-ben kizárták a pártból, leváltották miniszteri tisztségéből és mint rendszerellenes elemet megfosztották minden társadalmi megbízatásától. 1970 augusztusa és 1972 júliusa között még be- tölthette a Madách Kiadó igazgatói tisztségét, ezt követően azonban - a politikai konszolidáció gyakorlata szerint - mint politikailag megbízhatatlan személyt tisztségétől megfosztották, s megvonták tőle a publikálási jogot is. Első számú felelőse és vádlottja volt 1968/69 csehszlovákiai magyar eseményeinek. Nem kis gondot jelentett, hogy korábbi munkahelyén, a Madách Könyv- és Lapkiadóban a műszaki-gyártási osztály vezetőjeként dolgozhasson. 1989-től újra a Madách Kiadó, illetve 1994-től a Madách-Posonium Kft. igazgatója. 1989-ben az első demokratikus szlovák kormány rehabilitálta. 1989 u- tán a Magyarok Világszövetségének társelnöke, majd egyik alelnöke. Két éven át alelnö- ke a Csemadoknak, s tagja az Együttélés Politikai Mozgalom ügyvivői testületének. 1990 és 1994 között a szlovák parlament képviselője. 1964-ben Madách-díjjal, 1968-ban a Csehszlovák írószövetség Nemzetiségi Díjával jutalmazták. 1994-ben Kossuth-díjat kapott. 1990-ben Bethlen Gábor-díjjal, 1990-ben a Magyar Köztársaság Aranykoszorú- val Díszített Csillagrendjével, 2003-ban a Magyar Köztársaság Érdemérmével, 2004- ben a Pribina-kereszt III. fokozatával tüntették ki. írói pályáját kisregénnyel kezdte. Kritikusi tevékenysége jó alkalmat jelentett számára, hogy megismerve a kortárs magyar és világirodalmi alkotásokat rádöbbenjen arra, a kisebbségi magyar próza az újságírás és a szépirodalom egyfajta hibridjeként van jelen, melyben a téma értékmeghatározó szerepe és az anekdotikus elem lényegében elfedi a lényeget: egy korszerűtlen szemlélet eluralkodását irodalmunkban. Okkal és joggal írja a Szlovákiai magyar elbeszélők antológiájáról: „Prózánk nyelvét a dinamikusabb kifejezési formák felé kell továbbfejleszteni... A hosszadalmas leírások helyét ma már dinamikus cselekmény, a cselekvés, párbeszéd, belső monológ, a tudatmetszet stb. veszi át.”2 Lényegében ez a szemlélet, s vele együtt a céltudatos írói koncepció vállalása avatta őt a modem próza úttörőjévé a szlovákiai, kisebbségi magyar irodalomban. Aligha véletlen, hogy meghatározó művei középpontjában egy-egy nemzedék küzdelmei, életpályák, egyéni sorsok szenvedései, megpróbáltatásai állnak írói pályájának „előjátékaiként” az ötvenes évek második felében írt irodalmi riportjait tekinthetjük. Olyan írásaira gondolunk (Komáromi pillanatfelvétel [1956]; Bort, búzát, békességet [Bodrogközi krónika, 1957], Végek dicsérete [1960]), melyek megoldásaikban, hangvételükben már jelezték az elmozdulást, az irodalmi ábrázolás szándékát. A forma- és témakereső nyugtalanság szempontjából az sem véletlen, hogy első novellái is inkább irodalmi riportoknak tűnnek fel ( En, Fekete János [1958], Valakihez tartozni kell [1961], Áldozat [1961]). Vélhetően a „témák” szorításában élt, a megélt múlt követelt helyet magának irodalmi munkásságában s ezért úgy érezte, sokat nem kísérletezhet a „kisprózai” belépővel. Túl a krisztusi koron, észre kellett vennie, hogy harminchárom évével nem fiatal író, amikor prózaíróként elindult a számára sem könnyű úton. A kispróza műfaját átlépve regényíróként adta le névjegyét, mintegy
