Irodalmi Szemle, 2007

2007/11 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (19) A korszak további regényírói (Tamási Áron, Remenyi Zsigmond, Hevesi András, Szerb Antal, Lengyel József)

Grendel Lajos

Magyar líra és epika a 20. században (19)

A KORSZAK TOVÁBBI REGÉNYÍRÓI

Tamási Áron (1897-1966). Az irodalomértő közönség máig a székelység reprezentatív, s ma már talán az is elmondható, legkülönb írójaként tartja számon. Ebből néha félreértések is származnak. Tamási életműve kapcsán regionalizmust emlegetni csak részben indokolt. Mert igaz ugyan, hogy regény- és elbeszélésvilágát a Székelyföld forrásai táplálják, s még akkor is a Székelyföldről ír, amikor Ábelét New Yorkban utaztatja, mégis legjobb novelláiban és regényeiben az általában vett emberi sors viszontagságairól beszél. Legjobb művei arra mutatnak példát, hogy a jelentéktelennek vagy provinciálisnak (eufemisztikusan mondva: helyi érdekűnek) vélhető epikai anyagból is felépíthető olyan regényvilág, amely egyetemes érvényű értékek pillérén nyugszik, miközben ez a regényvilág minden epizódjában és figurájában, mi több: sajátos nyelvi matériájában is megőrzi eredetének regionális ízeit és attribútumait. Aki Tamási müveiben csupán a székelyek furfangos észjárását, netán gó- béságát, nyelvi kifejezésmódjuk képi telítettségét, áttételességét, metaforizmusát veszi észre, Tamási művészetének csupán a felszínével ismerkedik meg. Tamási Áron legjobb műveit éppen az egyetemességre való törekvés emeli nyersanyaga regiona- lizmusának fölébe, s emeli a kor egyetemes magyar irodalmának élvonalába.

Tamási novellistaként és regényíróként egyformán elsőrangú művész, s maradandó műveket mindkét műfajban főként a húszas, de még inkább a harmincas években alkotott. Korai novelláinak világa csöppet sem barátságos világ, hanem tele van drámai feszültséggel, tragikus cselekedetekben kirobbanó indulatokkal, beteljesületlen szerelemmel, testvérek háborúskodásával, gyilkossággal és öngyilkossággal, a háborúban elesett kedves miatti leírhatatlan bánattal és szenvedéssel, a szegénység és nyomor kínjaival, melyekre legföljebb az író mély keresztény hite adhat némi kevéske vigaszt és gyógyírt (Tüzet vegyenek; Szász Tamás, a pogány; Keserű kenyér; Szerelmes csillag; Gyertyaláng a szélben; Zeng a magosság; Szép Domokos Anna stb.). Mély szociális részvét, pogány miszticizmus és rendíthetetlen katolikus hit, elfojtott, sokszor szélsőséges indulatok, a kétségbeesésből kirobbanó irracionális tettek, de önzés, fösvénység, irigység is kavarog ezekben az expresszionista novellákban, melyek művészi értékét a lírai stílus és a szaggatottan je- lenetező, olykor balladisztikus drámai narráció egymásnak feszülő játéka teremti meg és teszi a korszak novellisztikájában oly sajátossá. Tündéri realizmus és komor naturalizmus különös vegyületét kapja az olvasó, s nem idillikus világot és ke-