Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (19) A korszak további regényírói (Tamási Áron, Remenyi Zsigmond, Hevesi András, Szerb Antal, Lengyel József)
Grendel Lajos délyeskedő székelykedést, mint Tamási némely más, akár hasonlóképpen híres pályatársainak prózáiban, „...liturgikus szerkezet, szakrális hős, himnikus nyelv” - jellemzi találóan a fiatal Tamási kisprózáit Bertha Zoltán.(63> Tamási Áronnak legismertebb és legnépszerűbb műve az Ábel-trilógia (Ábel a rengetegben, 1932; Ábel az országban, 1933; Ábel Amerikában, 1934), annak is különösen első kötete. Ábel irodalmunk egyik legkülönösebben egyénített hőse: egyszerre valóságos és jelképes figura. O a népmesék szegényemberének legkisebb fia, aki elindul világot látni és szerencsét próbálni, először a Hargita rengetegébe, majd Erdélyország szívébe, Kolozsvárra, végül útja az Operencián túlra, Amerikába vezet, hogy aztán a trilógia végén, sok-sok tapasztalattal gazdagabban, érett fővel visszatérjen szeretett szülőföldjére, a székelyek közé. Eközben, csakúgy, mint a népmesék hősének, neki is számtalan próbát kell kiállnia; az igazi felnőttségig vezető útja során sok kudarc, csalódás és megaláztatás éri, de mint a mesehősök, ő is minden kudarc után talpra áll. Az a világ azonban, amelybe a sors (illetve az író) a mesehőst beleveti, nem a népmesék világa, hanem a húszas évek valósága: a székelyföldi nagy szegénységé, a bankároké, Fuszuláné és Surgyéláné, a két nem túl ijesztő haramiáé, az éppen csak berendezkedő román hatalomé, Garmada úré, a kétbalkezes kolozsvári fogorvosé, a kedves, de nem éppen makulátlan tisztességű Blankáé vagy az amerikai Kelemen Gáspáré és Toldi Miklósé. Az Ábel-trilógia mesének, mítosznak és a realizmus józan, földközeli (de sosem földszintes) látásmódjának ördöngös ötvözete. „Tamásiban mit sem találunk Móricz forró, olykor nemesen buja érzékiségéből, nagy testi fölfedezései sem érdekelték. Krúdy Gyula határtalan élettani és lélektani kalandjai hidegen hagyták. A mélységet neki a tengerszem jelentette, a magasságot a hajnalcsillag” - írja Féja Géza.(64) Az Ábel-trilógiában Tamási a pikareszk regény hagyományából is merít, miként Tersánszky a Kakuk Marci-regényekben, ami azonban nem jelenti azt, hogy némi alkati hasonlóság következtében Ábel Kakuk Marci székelyföldi rokona lenne. Mert bár Ábel furfangos fickó, de szemérmes is, és törvénytisztelő is. Az Ábel-trilógia 1977-es kiadásához írott utószavában Féja Géza amiatt méltatlankodik, hogy a kritika a harmadik kötetet leszólja, holott, mondja: „az Á- bel Amerikában mint mű Tamási termésének legjavához tartozik”.(65) Ez így van, művészi hanyatlásról nem beszélhetünk a harmadik kötettel kapcsolatban sem. Annak, hogy mégis az első kötet az a mű, amely az olvasót és a szakmabelit egyaránt elbűvöli, sajátos magyarázata lehet. A rengetegben Ábel nemcsak betyárokkal, román hatalmaskodókkal vagy a pénzvilág mágnásaival áll szemközt, hanem a társadalmi berendezkedéstől és emberi komiszságoktól független erőkkel is. Méghozzá azoknál hatalmasabb erőkkel: a természet kegyetlen részvétlenségével, kozmikus erőkkel, a mindenséggel. Ábel magára hagyatottsága itt a legegyetemesebb és a legszívszorítóbb, itt, a Hargita rengetegében kell bizonyítania életrevalóságát, míg a másik két regényben „csak” az ember teremtette világ embertelenségeivel és igazságtalanságaival kell szembenéznie.
