Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (1) (tanulmány)
Tőzsér Árpád költészete rozza az is, hogy nemcsak költőként, irodalomkritikusként és műfordítóként tartjuk számon, hanem közíróként, szerkesztőként, irodalomszervezőként, főiskolai és egyetemi oktatóként, majd a pálya végén kiadói irodalmi vezetőként is. Úgy kezdődött az ő élete is, mint sorstársaié. Már gyermekkorában rázta őt a történelem: hároméves, amikor 1938 novemberében (a bécsi döntést követően!) „hazát vált” anélkül, hogy szülőföldjét elhagyta volna. A történelem kegyetlen grimasza azonban először 1945-ben, a háború befejezése után éri őt és családját. A „nemzeti demokratikus forradalomnak” csúfolt csehszlovákiai eseményeket minősíti, hogy a féktelen magyarüldözés miatt 1947 februárjában szüleivel együtt menekülnie kellett a szülőföldről, csak így tudták ugyanis elkerülni a csehországi deportáció rémét. A „zöld határon” Magyarországra szöktek, s egyéves hontalanság után, 1948-ban térhettek csak haza. Számára a hazatérés csak „időleges” volt, és a hétvégeket jelentette. Elemi iskoláit ugyanis a szülőfalujában kezdte, a körülmények miatt azonban szülei - előrelátó paraszti bölcsességgel - úgy döntöttek, mindaddig Magyarországon (Pagonyban, ma: Szilaspagony) járatják őt iskolába, amíg a magyar nyelvű oktatást Csehszlovákiában nem biztosítják. Általános iskolai tanulmányait, menekült diákként, Magyarországon végezte, és csak 1950-ben, a politikai helyzet változása és a magyar kérdés részleges megoldása után vált lehetővé, hogy végérvényesen visszafogadja a szülőföld. A szülői döntés alapján az új tanévet már Rimaszombatban kezdte. Az egykori kisdiák legnagyobb szomorúsága az volt, hogy a rettegett szökések és a tiltott határátlépéseket követő „hatósági” büntetések után egyszer sem próbálhatta ki a „szép fehér, merített papíron” készült útlevelét, melyet 1950 tavaszán vehetett kézbe. Ez az érzés - a Genezis című kötetének előszava szerint — évtizedek múltán is élénken él emlékezetében. A hazátlanság szomorú élményeit idézi később a Fejezetek egy kisebbségtörténelemből című versében is. A hétvégeket otthon töltő kisdiák ,jó harminc kilométeres” gyaloglásait (Salgótarjántól hazáig) örökítette meg a Gyalog Péterfala határában című költeményében. Medvesalja és Rónatető kanyargó hegyi útjai ekkor vésődtek egy életre szólóan az emlékezetébe. Első „igazi” versének is mondhatjuk ezt, mely 1956 októberében jelent meg az Új Szóban. Meghitt és megejtő az az emlékező múltidézés, melyet a Genezisben szentelt nemcsak meneküléseinek, hanem első költői korszaka felidézésének is. Részben az adósság késői tudatosítását is jelezte, hogy - évtizedekkel később - a már említett beszélgetésben, a múltat „valóban be kellene vallanom” gondolatát megtoldotta azzal a felismeréssel: „a szlovákiai magyarság háború utáni megpróbáltatásaiból, tragédiáiból egy Musza Dag negyven napja hatású művet lehetne írni”. Való igaz, mára jócskán elfejtődtek ezek az évek. Holott - és most Tőzsért idézzük - „a nagy, történelmi bocsánatkérések közepette talán mi is megérdemelnénk egy bocsánatkérő szót az illetékesektől, az egyéb aktuális jóvátételekről már nem is szólva”. A rimaszombati „kitérő” után életének meghatározó állomása (Rév)Komárom lesz, ahol 1951-ben megindították az első és egyetlen magyar nyelvű gimnáziumot (Csehszlovákiában). A gimnázium diákjaként 1954-ben itt érettségizett. Innen rajzott ki az a költőnemzedék (Nyolcak), melynek sorsfordító szerepe volt irodalmunk fejlődésében. Egy időben Komáromnak (eszmélése szempontjából is!) meghatározó jelentőséget tulajdonított(ak), évtizedek múltán azonban - személyes történelme számára - „átértékelődött” ez a kép. A korábbi „mentsvárról” 2000-ben azt vallotta, „nekem tulajdonképpen
