Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Gondolatok a diszkóban (Mizser Attila: Szöktetes egy zsúfolt területre c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Gondolatok a diszkóban (Mizser Attila: Szöktetés egy zsúfolt területre című kötetéről) A sokáig elsősorban költőként ismert (és elismert) Mizser Attila első regénykísérlete, amely a Szöktetés egy zsúfolt területre címmel jelent meg, tulajdonképpen kísérletregény. Vagy inkább kísértetregény? Kísértetiesen emlékeztet ugyanis a regény műfajára, mégis más, mégis különös, nehezen meghatározható. A fülszöveg figyelmeztet bennünket, hogy Mizser regénynyelve „még a nyolcvanaskilencvenes évek magyar prózáján edzett olvasónak is szokatlan”. „Részregény”- ként határozza meg magát a mű, ami eleve rengeteg értelmezési variációt felvet; tulajdonképpen elég, ha elolvassuk ezt a műfaj-meghatározást, belelapozunk a könyvbe, és már lehet is fogalmunk róla, milyen világba vezérel bennünket a szerző: egy töredékes, szétforgácsolódott félig-meddig-világba, amelynek alkotóelemei szanaszét hevernek, s a szerző bizony nem veszi a fáradságot, hogy összeszedje és egybeforrassza őket. Mert ha így tenne, már nem lenne részregény a részregény. Gyakran elhangzik manapság a tudálékosnak tűnő állítás, mely szerint a „mai kor emberének” már nincs ideje a XIX. századi stílusú, tolsztoji-dosztojevsz- kiji hagyományokon alapuló nagyregényekre, meg egyáltalán, a terjedelmes alkotásokra (jóllehet az ezt állítok figyelmen kívül hagyják, hogy a nagyregények még korántsem haltak ki, sőt nagyon is jelentős helyet foglalnak el a kortárs irodalmi porondon, gondolok itt elsősorban Nádas Péternek meg Spiró Györgynek az utóbbi időben megjelent könyveire). Nos, Mizser Attila műve ennek az állításnak egyrészt igazolása, másrészt paródiája. A történet mint olyan úgy van száműzve a SzöktetésbőX, hogy közben mindvégig jelen van, álruhában ugyan, de ott lapul az egyes fejezetek mondatai között: Mizser Attila mintha nem tudna menekülni saját mesélőkészségétől. A történetek azonban elsősorban a nyelvi kiaknázhatóság végett bukkannak fel: „nyelvében él a helyzet”, mondja a regény egyik mottója, s a szerző egyetlen pillanatra sem távolodik el ettől a legfőbb támponttól. Sőt, olyany- nyira ragaszkodik hozzá, hogy ez a ragaszkodás néhol görcsössé is válik. A regény tulajdonképpen magát a regényírás folyamatát beszéli el, s megcáfol minden romantikus illúziót, mert a szerző munkáját kénytelen-kelletlen robotként, erőltetett menetként, a határidő kérlelhetetlenségével folytatott elkeseredett harcként jellemzi. A regényírásban a regény szereplői tevékenyen részt vesznek, olyannyira, hogy ők maguk szabják meg, mi történhet a könyv lapjain, s még a le
