Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - TANULMÁNY - A. Szabó László: Posztmodern - irodalom - olvasó (a posztmodern irodalom értelmezéséről)
A. Szabó László Leitch és de Mán gondolatai: az olvasás önmagában átalakítás, nem pedig az igazság átvitele; minden olvasás szükségszerűen egyben „nemolvasás” is, hiszen a szövegek „olvashatatlanok”. A kritika annak teljesítését követeli, ami valójában teljesíthetetlen - ez pedig a szövegek „elolvasása”. Helyes vagy objektív olvasat nem létezhet.12 Az irodalmi nyelv sajátosságát az „elolvashatatlanság” lehetősége öleli fel. Bármely kritika vagy műelemzés, melynek célja az ellenőrzött vagy helyes „elolvasás”, totális illúzió, önámítás.13 A „nemolvasás”, a rosszul olvasás vagy félreértés (misreading) kifejezések a helytelen, illetőleg nem megfelelő módon történő megértés szinonimájaként szerepelnek. Olyan végkövetkeztetéseket sugallnak, miszerint nem létezhet semmiféle „elolvasás” vagy megértés, az olvasás aktusa csupán szórakoztató játék a jelekkel, a szövegek már nem a kiválasztottak számára készített írói produktumok, hanem minden olvasótípus előtt nyitva állnak (hiszen különböző szinteken lehet őket recipiálni, befogadni, illetve „nemolvasni”, félreérteni mint egy labirintusrendszert). Egy nyitott szöveg esetében minden adott a lehetőség szintjén, a műveket nem lehet ismert kategóriák alkalmazásával értékelni, mert a szövegnek eseményjellege van14, nem vonatkozik rá semmilyen szabály, hiszen szabályait is csak önmaga alakíthatja ki. A szöveg nem valamiféle terv vagy elv megvalósítása, hanem folyamat és reláció. Intertextuális helyzetben leledzik, mely iránt annak köszönhetően nyilvánul érdeklődés, hogy az írásban (és magukban az intézményekben is) csupán nyomai találhatók az értelmeknek vagy jelentéseknek. Derrida mintájára gondolkodni annyi, mint úgy „olvasni” egy szöveget, hogy kiderüljön: az értelem mint minden jel mögötti eredeti jelenlét a valóságban a szöveg hatása, a szövegalkotás következménye, a dekonstruktív mozgás nem kívülről rombolja a szerkezetet, ugyanis nem lenne hatékony, ha nem maradna a szerkezeten belül.15 A dekonstruktivizmus számára a textualitás részeként értelmezett textusanalízis az elsőrendű, nem pedig a szöveg egyszerű elemzése. Szerinte nem létezik a beszéd és a jelen, csupán az írás létezik, továbbá a jelen nyomai egy bizonyos térben és időben. Eme extrém irányzat egyik alaptézise az a gondolat, hogy az irodalmi szöveg „nem beszél”, csupán „írott”, papírra vetett. Az olvasó számára ugyanis csak a betűk hozzáférhetők. A hagyományos interpretáció ily módon teljesen lehetetlenné, megvalósíthatatlanná válik. Mivel a szöveg egy esemény, valójában nem lehet leleplezni, érthetővé tenni, hiszen csak az adott pillanatban történik meg. Ez az újfajta szövegmegközelítés csak a kiindulópontok kijelölése.16 Eközben nem az irányt tartja szem előtt, hiszen nem a végállomás az érdekes és izgalmas, hanem a mozgásban maradás. Egyetlen szövegnek sincs előre meghatározott értelme. Jelentése csupán a szöveg belső elemei által konstituálódik. Az interpretációt így a vizsgált mű bármely pontján elkezdhetnénk, s bármely irányban haladhatnánk egy szabadon választott tempóban.
