Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - TANULMÁNY - A. Szabó László: Posztmodern - irodalom - olvasó (a posztmodern irodalom értelmezéséről)
Posztmodern - irodalom - olvasó Az új interpretációs stratégiák irodalmon kívüli alapokon nyugszanak, olyan fogalmakat használnak, mint a „szöveg öröme” vagy a „szövegjelentések szabad játéka” stb. Az interpretátort a befogadó váltja fel, aki született olvasóként lép színre. Ez a „native reader” már nem igyekszik megérteni és megmagyarázni a szöveget, megelégszik az örömmel (Barthes) vagy a szöveg adta szexuális gyönyörrel (Sontag). A posztstrukturalista irodalomkritika olyan metanyelvet próbál kialakítani, melynek segítségével egy aktuson belül egyesítené a szöveget és az olvasást. A műelemzés ily módon nem ügyelne arra, hogy kellő távolságot tartson a szöveggel szemben, hanem esemény lenne, illetve a textus egy története, mely aktív és alkotó jellegű. A dekonstrukció elméletének egyik pozitív eleme mindenekelőtt az a tény, hogy az irodalomtudományi diskurzus elméleti nyelve is dekonstruálódik, így védve ezzel az irodalmat. Ezekről a kérdésekről még nagyon sokáig folytathatnánk a polémiát, melyet voltaképpen sohasem lehet lezárni, csupán véget vetni neki. E ponton ezért azzal a megállapítással szakítanánk meg a gondolatok sorát, hogy a téma és a vele kapcsolatos problémák további kutatásra és gyakorlati igazolásra szorulnak. Ennek kísérlete következzék hát az alábbiakban. Hogy láttassunk egy művet - mások szemével Interpretációs problémák a gyakorlatban Hogy megértsük az elméleti műveletek értelmét, szükség van legalább az irodalomelméleti eredetű megállapítások gyakorlati verifíkációjára. Több mód, többféle lehetőség, illetve több mű kínálkozik, amelyek segítségével megvalósíthatnánk a fent említett közvetítői funkciót. E célból most Grendel Lajos Éleslövészet című regényét választottuk, egy olyan szimulakrumot, mely a szlovákiai, s egyben a magyar posztmodern irodalmat is képviseli. Az Éleslövészet sokak szerint az önmeghatározás regénye (az ember a múltjához és a céljaihoz fűződő viszonyával azonos, és itt az oly gyakran emlegetett tájékozódási pontok állnak a fókuszban), ugyanakkor a felnőtté válás regénye is. Ha a szerkezetét vizsgáljuk, látható, hogy három fejezetből, három (történelmi, irodalmi és végül egy „végső”) „leszámolásból” áll. Ezeket a „leszámolásokat” állandóan átfedik, behálózzák az egyes idősíkok. A mű palimpszesztus jellege már a kezdet kezdetén nyilvánvalóvá válik, amikor az első (történelmi) leszámolásban az 01 savszky-házban talált tekercsek körül bonyolódik a történet. Közben viszont még maga az elbeszélő sem igazán tudja, miről is lesz szó. „Tehát előreláthatóan semmi sem tisztázódik majd.”17 A narrációt a belső összefüggések leleplezését szem előtt tartó játék helyettesíti. Ahogy Peter Liba írja recenziójában: titkos ajtók kerestetnek a valóság felfedésé
