Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - TANULMÁNY - A. Szabó László: Posztmodern - irodalom - olvasó (a posztmodern irodalom értelmezéséről)
Posztmodern - irodalom - olvasó nyelvi játékoknak az elméletével foglalkozott, a nagy prózai formák hitelüket veszítették, a nyelvi játékok feloldották a szociális szubjektumot. Az irodalomnak a valóságot játékként kell megközelítenie. A valóság a műben játékelméletté alakul, a posztmodem toposzai csupán elmeszülemények, kitalált dolgok, s a párbeszédek jelentés nélküliekké válnak. Érdekes megfigyelni, hogy a posztmodern irodalomban mindenekelőtt az avantgárd alappillérei és jelmondatai torkollnak játékba. A posztmodem valójában az avantgárdok ügye. A mondatrendek (rendszerek) összemérhetetlenségének leleplezéséről szól 7, ám annak ellenére, hogy a modernizmus ideáljai nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, kudarcot vallottak, továbbviszi az avantgárd igyekezetét. A nagy prózai formák válságát már a huszadik század elején is feljegyezhették, s akkoriban ezt a nyelv válságaként magyarázták. Hasonló helyzet ismétlődik meg később is, amikor a kiindulási pont a világ kifejezhetetlenségének gondolata.8 A posztmodem csupán leleplezi az egyszerűen létező világ állapotát, új igazságokat keres, mindent - elsősorban az embert - a saját helyére kívánja illeszteni. A legtöbb vélemény és jellemzés a decentralizált világ dekonstruktív koncepciójával foglalkozik, amelyben ontológiai bizonytalanság és szkepszis uralkodik. Ezen a ponton tetten érhető a modern és a posztmodern közötti egyik leglényegesebb különbség. Amíg a modernizmus - a dadaizmust és szürrealizmust kivéve- a művészi autoritásának saját és sajátos formáit éppen azért alakította ki, mert nem létezett a centrum, a posztmodern a széteső dolgok irányában mutatott mélyebb együvé tartozással a művészi anarchia felé közelít.9 A posztmodem alkotó elfogadja a káoszt, feladja a világegység megújítására tett törekvéseket, s így a javításra, reparálásra szoruló világot a helyrehozhatatlan, orvosolhatatlan világ váltja fel. A modernizmus önnön vágyainak és kiábrándultságának intenzitásától függően nyúl a hősiességhez. A posztmodern szándékosan és tudatosan antiheroikusnak mutatja magát.10 Még nagyon hosszan ecsetelhetnénk és sorolhatnánk a modem-posztmodem dichotómia alapvető különbségeit, itt és most viszont már csak egyre fogunk kitérni, s inkább visszakanyarodnánk a dekonstrukció elméletéhez. A modern irodalomkritikát a zárkózottság, a tartózkodó modor és a herme- neutikus állapot eszméje jellemzi, amelyben éppen a lényeg vész el - megfeledkezik a szövegről. A nyíltság új (posztmodern) értelmezéstana „dekreálja” a modem irodalmat.11 A szöveggel végzett munka, az interpretáció értelmének kérdése másképp fogalmazódik meg. Jellemző rá a korlátlan lehetőségekről és az interpretáció szabadságáról alkotott meggyőződése. Ezen irányzat képviselői cáfolják, hogy a szövegnek valamiféle explicit elemeit, képletes, átvitt jelentéseit, a szerző szándékait, vagy netán a szerkezet belső egységét illetőleg igaz voltát kellene feltárniuk. A „textualitás” és az „intertextua- litás” fogalmainak használatát javasolják, miközben az első az irodalmat, a másik a hagyomány koncepcióját hivatott helyettesíteni. Jól jellemzik ezt a szituációt
