Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - TANULMÁNY - A. Szabó László: Posztmodern - irodalom - olvasó (a posztmodern irodalom értelmezéséről)
A. Szabó László A problémakeresés és -megoldás folyamatának tömör és bizarr vázlata A „ nemolvasás ” mint a műelemzés egy válfaja Az utóbbi évtizedekben számos irodalmár azon nézet képviselőjévé vált, a- mely az irodalomtudomány alapvető és elsődleges feladatának a műelemzést, a művek megértését, értelmezését - vagy ahogy Hegel fogalmaz - értő szemlélését tartja. Csakhogy nem mindent lehet megérteni, felfogni, ami érthetőségi szerkezettel bír, s közben az irodalmi művet nem „scriptura sui interpres” (vagyis szövegen kívüli jelenségekből) kellene magyarázni, hanem önmagából kifolyólag, a látens értelmektől és rejtett összefüggésektől megszabadítva, hogy az eredeti szöveg ú- jabb és újabb variánsai, megvalósult és megvalósítható változatai táruljanak fel előttünk. A posztmodem mindenekelőtt a mű jelentése és a címzett közti kapcsolatot hangsúlyozza, az olvasó és a szöveg közötti interakciót. Az olvasó feladata és egyben lehetőségei is jelentős mértékben megváltoztak. Az alábbi sorokban megpróbálunk részben választ keresni a felvetődő kérdésekre, és megkísérelünk legalább egy parciális képet mutatni a jelen helyzet okairól, alapmotívumairól, valamint a létrejött viszonyokból adódó némely következményekről. Előzetesként engedjenek meg egy rövid filozófiai és történelmi kitérőt. A francia filozófiában párhuzamosan alakult és formálódott a posztstrukturalizmus és a dekonstruktivizmus elmélete. Mindenekelőtt Derrida hangja jelentős és mérvadó a felvázolt kérdés filozófiai - irodalmi összefüggéseinek megértésében. Derrida - de Saussure elméletére alapozva - éles hangon felrója Heideggemek, hogy valójában nem sikerült áttörnie a metafizika logocentrizmusát, hiszen azáltal, hogy az igazság lényegére vagy a lét értelmére kérdez rá, továbbra is a metafizika nyelvezetét használja. Nietzschét lényegesen radikálisabbnak tartja, mivel az ő interpretáció fogalma nem csupán a kéznél levő jelentés és az önmagát adó értelem felfedését jelenti. A derridai dekonstrukció az építés és a rombolás között foglal helyet, a konstrukció és a destrukció mezsgyéjén. Lehetővé teszi a szövegnek mint valóságnak a megértését, a másik oldalon ugyanakkor fennáll az a veszély, hogy minden stabil, szilárd jelentés szétesik, s ezzel egyidejűleg a szöveg a szemiózis szcenikájává, az egymással érintkező felek jelhasználatának egyféle módjává válik, ahol a megértés önmagát dekonstruktívnak minősíti. Derrida a szöveget mint konstrukciót elválasztja annak eredetétől, illetve a nyelvi aktus során történő betetőzésétől, kicsúcsosodásától. Ahogy azt Jauss fogalmazta meg: a dekonstrukció nem nyújt teret a mű esztétikai konkrétságának, a hangalakjának, ritmikai és szintaktikai formájának, de ugyanakkor ezek elfedésének és a jelentésrétegekkel történő imaginárius szintéziseknek sem.6 A mű egy végtelen nyelvi játékká alakul. Egy másik jelentős francia filozófus, J.-F. Lyotard szerint, aki ezeknek a
