Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: A pionírasszony mesél (Kovács Magda: A gonosz asszony hagyatéka című kötetről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE mint például a Kiskígyó című, egész nyugodtan sorolhatók a színtiszta mese kategóriájába (amellett, hogy ezek is „véresen komoly”, izgalmas és feszültséggel, valósággal teli történetek), más novellákban a mese inkább csak nyelvi szinten jelenik meg, nem pedig a cselekményben. Ezen a téren is, de más vonatkozásban is (s itt elkerülhetetlen a „mágikus realizmus” megemlítése, még ha ez a skatulyázás felé sodorhat is bennünket) figyelemre méltó a hasonlóság a kortársak közül Darvasi László egyes szövegeivel. Darvasi A könnymutatványosok legendája című regényében szintén elég szabadon adagolja a meseelemeket, tündérek, törpék, boszorkányok szerepeltetésével, ő azonban - Kovács Magdával ellentétben - egy ízig-vé- rig „felnőttes” közegbe helyezi ezeket az elemeket, a török háborúk vérgőzös időszakába, s a történeteket sok vérrel és erotikával fűszerezi. Kovács Magda meséi sokkal több mindent hallgatnak el, mint például Darvasi prózája, s ez az elhallga- tási stratégia nagyon ügyesen tágítja a művek horizontját. „ Gyakran gondolok arra, hogy családregényt kellene írnom ” - vallja meg a szerző az Istók Kata vérében, s ez a családregény-motívum végigköveti az egész kötetet. Néha Sütő András-szerű hangot üt meg a szerző, amikor családjáról ír, de ez a párhuzam már csak a földrajzi adottságok miatt sem meglepő: Erdély és Gömör, a két egzotikus meseország, melyeknek földje makacsul magához tudja kötni szülötteit. Meglepőbb azonban, hogy egy sokkal távolibb, sokkal idegenebb párhuzam is elkerülhetetlenül felbukkan Kovács Magda prózájában, mégpedig az „igazi” mágikus realizmus, a Márquez-féle nyelv, amely a dél-amerikai mondavilágot emelte be a világirodalomba. A Légy a feleségem című novella (alcíme: Vázlat egy regényhez) mintha egy az egyben a Száz év magány gömöri változata lenne, egy titokzatos családdal, amelyen régi átok ül, egy folyamatosan bővülő, rejtelmes Házzal, végzetes erővel bíró asszonyokkal, s végül a sorsszerű hanyatlással, vegyítve az örök élet és a nyomorúságos pusztulás képeit. Kovács Magda „vázlata” mesteri, s bár figurái nem igazán újak, mégis, mindig újat tud mondani róluk, a dühöngő Török Lászlókról, a mesebeli szépségű Török lányokról, a férfiakról, akiket a romlásba taszítottak, a földről, amelyhez annyira ragaszkodtak. Kovács Magda értékrendjében kitüntetett helyet élvez a föld: a föld, amely soha nem árul el, amely mindig befogadja tékozló fiait. Kovács Magda, akár mesét ír, akár „felnőttes” novellát, elsősorban arra akar megtanítani bennünket, hogy „a fullánkosok természete, hogy marnak, csípnek, a nagyfogúak természete, hogy rágnak, acsarkodnak, a nagyszeműek természete, hogy ijesztően néznek", de senki nem rossz alapjában véve. A kötetet záró Fohász című szöveg azonban sajnos túlságosan erkölcsfilozófiái szintre sodorja ezt a gondolatmenetet, pedig a szerző célja nem lehet puszta moralizálás, sokkal jobban illik hozzá a felszabadult, csillámló költészet. Az illat, amely a Göncölszekérből árad: ez az igazi Kovács Magda-féle próza, a suhogó fekete szél, a fehér szavak, a felszabadító kékség látomásos világa, tündérkacaj és manódörmögés s „a világ legcsodálatosabb hangja, a hosszú palóc
