Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Sigmond István: Varjúszerenád (regényrészlet)
Sigmond István- Magának sápadt a füle, senki sem mondta? - Az öregasszony egyfolytában háborog, mintha ez lenne a dolga. - Mire tanították odahaza? A sminkelt arc még jobban kiemeli a fülek sápadtságát. Színt kell adni nekik, színt! Miért mosolyog, mint egy halott kutya?! Hogy puha paplanra fektethettem a fejem, így egész jó. (A halott kutyát azóta sem értem.) Az egyik virágszirmon üldögélő pók fehér színre váltott, s így, fehéren, a szeme is alig látható. Egyébként is, itt, alul, félhomályban vagyunk. Ez a környezet csak árnyéka az igazinak, Művész mondta, hogy a nagy dolgok sötétben fogannak, a dal és a gondolat. Nevet kellene adjak a póknak. Figyel vagy alszik, nem tudom. Vagy halott. Nevet holtan is kaphat. Mégsem emlékezhetem úgy rá, hogy az a pók, amelyik meghalt egy fehér virágszirmon. Nyílik az ajtó. Eleinte becsuktam a szemem. Hinni akartam, hogy álmodom. Bármit álmodhatnék, Apa. Azt is álmodhatom, hogy akkor este megittam a félvedernyi vizet, az egészet, ami a keserves út után megmaradt. S a tehénnek csak a vizes kezem jutott. Hagytam, hogy puha nyelvével szárazra nyalja. S megköszönte. Nem tehénnyelven, emberi hangon. Vagy álmodhatom újra az igazat, hogy kevésnek találtam azt a néhány kanálnyi vizet, amit nekem szánt aznapra, s bosszúból az egészet a tehénnek adta, s nekem egy csepp sem maradt, miközben félájult voltam a szomjúságtól?! Attól kezdve sosem köszöntem. Szólni szóltam, ha muszáj volt szólanom, de jó reggelt vagy jó estét nem kívántam magának. S nem imádkoztam, amikor éjszakánként útra kelt. Pedig az én imám segítette néha, legalábbis ebben a hitben éltem annak idején. S a tehenet sem szólítottam többet a nevén. Csak úgy hívtam, hogy tehén. Pedig én mindig mindennek nevet adok. A cserepes virágoknak is adtam nevet, egészen különös neveket találtam ki nekik, de amikor meg kellett volna szólítanom ő- ket, elfelejtettem a nevüket. Az idő miatt. Mire elkezdtünk volna beszélgetni, letelt még egy fél perc, nem maradhattam így, kinyújtott lábakkal, hason, a kezdethez fel kellett emelnem egy kicsit a fenekemet, lábaimat meg széjjelnyitnom, hogy Leendő nehezebb tornámutatványok nélkül használatba vegyen. Ettől kezdve már csak gondolkodásra volt idő, beszélni nem nagyon lehetett, mégsem valIhattam be, hogy eltűnt a szemöldökkefe, vagy a pókomról beszéljek, amelyik név nélkül halt meg, mintha számára büntetés lett volna a létezés maga?! Később már nem csuktam be a szemem. Szerettem volna látni magam, de az állótükörig innen nem lehetett ellátni, s egyebütt nem voltak tükrök, sem a mennyezeten, sem a falakon, de a párzó mozgás minden egyes részletét követni tudtam, és nem töltöttem jajongás- sal az időt, akartam, nagyon akartam, hogy az én szememen keresztül Apa is lásson. Amikor kenyeret szel, a kenyérben szelje darabokra a testemet, amikor a farkasok elől menekül, látnia kell, hogy engem vetett eléjük eledelnek, amikor kinyitja az énekeskönyvet, feküdjek a lapok között kiterítve, s ahogy énekli a strófákat sorban, nézze végig, ahogy engem gyaláznak meg a sorvégeken. Leendő nem szokott matatni rajtam, kiszámítható minden mozdulata. Nyitja az ajtót, nem áll meg az ajtóban soha, hogy számba vegye a látnivalót, biztos ben
