Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Sigmond István: Varjúszerenád (regényrészlet)
Varjúszerenád ne, hogy mindig a helyemen vagyok, sminkeken, meztelenül és hason fekve, rendszerint a bal arcomra fektetem a fejem, nem mintha nem volna mindegy, azaz mindegy volt, amíg behunyt szemmel számoltam magamban a lökéseket, nyitott szemmel egészen más, a jobb szememmel jobban látok, ennek felül kell lennie, hogy Apa arcát tisztán kivehessem, a szemébe nézek egyenesen, s akkor is fájdalmat akarok látni benne, ha nincs fájdalom a szemében. Leendő kékje és Apa fájdalma egypetéjű ikrek, még akkor is azok, ha a valóságost és a képzeltet egyazon anya, egyazon pillanatban szülte. És szó nem hangzik el, zajok nincsenek, hogy becsuk- ta-e maga után az ajtót vagy kitárva maradt, nem tudom, nem tudhatom, nem is érdekel, képtelen vagyok felfogni a kívülről érkező zörejeket, figyelmemet többfelé kell irányítanom, mondhatnám azt is, hogy figyelmem foglalt teljesen, miközben a pókomtól búcsút veszek - búcsúznom kell tőle, mert nemsokára egészen más leszek, minden alkalommal más leszek, miután használják a testemet -, arról a pókról beszélek, amelyik egy fehér virágsziromra költözött, itt élt, számára ez volt a világ, az otthon s a horizont együttvéve, egy olyan koporsó, amelyben a szemfedőt feltámadásból szőtték a szorgos pók-istenek. Leendő nem szerette, ha megfordulok, ha szólok, ha mozdulok, lélegzetet is halkan kellett vennem, nyitott szájjal hangtalanul is lehet, az orron át hangosan zúdult ki-be a levegő, az orr termelje csak a taknyot, arra jó, mondta, most azonban a megszokott mozdulatokat nem ismertem fel, valahogy nem a régiek, eddig hangtalanul jött végig a szobán, és fel- készülten érkezett, felajzva, megmerevedett fityegővel, mozdulataiban a győztesek diadala tombolt, s miután letérdelt mögém, máris megkezdődött a nap, jó reggel, Apa, mondtam reggelenként, már-már mondtam volna ma is, de megállt bennem a hang, az a belső hang, amelytől szétrepednek a vérerek, miközben a gyász ünnepét üli arcodon a tettetett derű, a hóhérlegények állítólag emlékkönyvükben jelzik, ha boldogan mosolyog egyik-másik halott, be kell hunynom a szemem, hogy jobban lássam magam, érzem, ahogy a hátamra feszül a teste, terebélyes, mozdulatlan, súlyos és puha, kapkodva veszi a lélegzetet, mint akinek korai magömlése van, egyik keze a hátam közepére tapad, izzadt tenyere minduntalan helyet változtat, a vállcson- tomtól a fenekem hajlatáig bejárja a területet sorban, részeg kezek ődöngenek így, ha nem találják a kulcslyukat, a másik kezével kitapogatja a derakamat, majd a combomat masszírozza, aztán a hasamon, ágyékomon érzem a kezét, futólag a szeméremdombomhoz ér, majd ujjaival belefésül a szőrzetembe. Közben jobbra-balra hajtogatja a testem, fárasztó a tomamutatvány, nagyokat nyögdécsel közben.- Tangó — suttogja a fülembe az öregasszony felhevülten. - Látott már tangózni engem? Lihegése itt zsong a fülem körül, olyan mozdulatokkal próbálok menekülni a közvetlen közeléből, ahogy a darazsak fullánkja elől futamodik meg az ember. Csak kevésbé látványosan. Hogy ne vegye észre. Ingatom jobbra-balra a fejem, mintha az agyamba született örömóda ritmusát követném, arcomon a mennyei élvezet szenvedésként van jelen.
