Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - TANULMÁNY - Szemet Edit: A korinthoszi szőlő (Szerb Antal: A Pendragon legenda - ma)
74 TANULMÁNY Szerb Antal a Pendragon legendával, ahogy Illés Endre írja, kettős célt ért el: elnyerte a közönség kegyeit is (annak a közönségnek a kegyeit persze, amelyet elsősorban az izgalmas, fordulatos történetek érdekelték), s hatást gyakorolt az értelmiség azon körére is, amelynek általában az irodalom pastiche-szerűsége szerezte a legnagyobb gyönyörűséget.4 A történet alapja egy kísértetekkel megtűzdelt detektívtörténet, amely valóban magával ragadja az olvasót, ám sokan már a mű megjelenése idején is úgy vélték, hogy Szerb ezt az alaptörténetet egészen a groteszkig eltúlozta. Ezenkívül a saját gazdag könyvkultúráját, olvasottságát is bele akarta zsúfolni a cselekménybe, és ezért sokszor úgy érezzük, hogy a műben mindenből túl sok van. S ugyanakkor Szerb Antal mindenkori eszménye a közérthető irodalom volt. Nemes Nagy Ágnes így emlékezett vissza az író egyik, irodalomról szóló megjegyzésére: „Az irodalom hallatlanul izgalmas valami, egyáltalán nem elvont, hanem nagyszerű szabad lebegés. Megérteni, ez az irodalom.”5 Talán a ponyva is azért állt közel hozzá, mert könnyen érthető és nagy hatással van a tömegekre. Szerb Antal már a Pendragon műfajával is zavarba hozza az olvasót: valóban nehéz eldöntenünk, hogy egy szórakoztató detektívregényt tartunk-e a kezünkben vagy egy „angol stílusban” megírt kísértethistóriát, vagy a kettő paródiáját. A reklám például anno úgy hirdette, mint „detektívregény-paródiát”, illetve „tudományos kalandregényt”.6 Maga a szerző 1934 novemberében (a Brassói Lapoknak) így nyilatkozott müvéről: „Egy nálunk teljesen ismeretlen műfajjal próbálkozom: füológiai detektívregényt írtam. Külföldön már ismert műfaj ez. A tárgya: egy kézirat hajszolása, kutatása mulatságos bonyodalmakon át”1 De a mű fő varázsa talán éppen abban rejlik, hogy műfajilag is többféleképpen interpretálható. Vehetjük egyfelől ironikus játéknak, másfelől úgy olvashatjuk, mint a de- tektívregény, a kísértetregény és az esszéregény sajátos ötvözetét. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy olvasói ínyencfalat-mivoltában is elsőrangú írás. Szerb Antal maga írja A világirodalom történetében, hogy az olvasó a de- tektívregények olvasása közben könnyű logikai izgalmat érez. Agybújócskának nevezi a műfajt, olyan játéknak, amelyet a szerző és olvasó együtt játszik. A de- tektívregény szerinte annyira különvált az irodalomtól, „hogy komoly, tudós és nagyképű emberek, akik büszkék arra, hogy regényt sosem vesznek a kezükbe, verset még kevésbé, minthogy komolyságukkal nem egyeztethető össze, nyíltan, sőt dicsekedve vallják be, hogy detektívregényt szívesen olvasnak, »az egészen más.«”% A detektívregényben valóban egészen másról volt szó, mint az ún. társadalmi regényben. Ez utóbbiban akár hosszú elmélkedések is megszakíthatják a cselekményt, amott állandóan történik valami, s az olvasók állandó feszültségben várják a megoldásokat. A vérbeli detektívregény-írók éppen ezért kezdik a törté-
