Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (15) A nyugatos líra „ezüstkora“, (tanulmány)
Magyar líra és epika a 20. században (15) 19 megannyi keserédes emlékét, az elkerülhetetlen elmúlás, a „közelítő tél” inkább melankóliával teli, semmint fenyegető távlatából (Egy elkallódott lángész; Egy magyar dón Quijote; Eretnek a századfordulón; Egy szállóige születése; A nudisták bejövetele; Szaniszló és az utcalány; Szaniszló és a végzet asszonya stb.). Ezekben a szövegekben olyan úton jár, ahol magyar költő előtte nem járt még. Más költő a pályája elején merészkedik ismeretlen tájakra. Kálnoky László esetében ez fordítva történt, de így lett méltó befejezése egy nagy költő pályájának. S akik oly sokáig támadták és félreértették? Bizonyára olvasták a Harc a múlandósággal c. epigrammáját. A legnagyobb szerkesztők is halandók, de még sokáig itt botorkálnak közöttünk két lábon járó tévedéseik. Jékely Zoltán (1913-1982). Áprily Lajos fia, aki mindjárt első kötetével {Éjszakák, 1936) nagy feltűnést keltett, s akire ettől kezdve mintegy a nemzedék vezéregyéniségére tekintettek. Lírája nem rokkant bele sem az ötvenes évek mel- lőztetésébe, sem a magyar líra nyelvének eltávolodásába attól a posztszimbolista és posztimpresszionista beszédtől, amely Jékely, de tulajdonképpen az egész harmadik nemzedék sajátja. Csillagtoronyban c. költeménye a magyar bölcseleti líra párját ritkító darabja, a kozmikus perspektívából látott ember parányságának, elve- szettségének, világba vetettségének, halandóságának és múlandóságának, léte reménytelenségének egzisztencialista szemléletű művészi kifejezése. Nagy vers, amelyet túlhaladni a költő többé nem tudott, megismételni is csak pályája delelő- jén néhányszor. Az irodalomtörténet-írás azonban így is adósa Jékely Zoltánnak. Emlékezete sajnálatosan rövid, amikor a Nyugat harmadik nemzedékének líráját kellene tárgyalnia. Éjszaka van, háromszoros sötét: első az emberé, nehéz, örök, a másik az éj szaki féltekét homályosítja s mindezek fölött: mely a csillagokon túl hömpölyög. Minél nagyobb magasba ér a gép, s minél többet látnak lentről a lencsék, feltartóztathatatlanul a kép gyarapszik bennem a reménytelenség s idézem régi bölcsek szellemét: Hogy álltak ők a csillagok alatt! kezükben hitvány műszerek remegtek, de annál messzebb szállt a gondolat
