Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Pomogáts Béla: Magyar tájak - magyar irodalom. (3) Kulturális nemzet (esszé)
Magyar tájak - magyar irodalom (3) 9 Hasonló gondolkodást kíván a magyarság jelen helyzete: a magyar irodalmat nem azonosíthatjuk Magyarország irodalmával, és a magyar nemzetet sem határozhatjuk meg a magyar állampolgárok közösségeként. Már azért sem, mert ebbe a közösségbe más nemzetek — szerbek, horvátok, szlovákok, németek és románok - gyermekei is beletartoznak, ha viszonylag kis számban is. A magyar irodalmat éppen ezért úgy kell definiálnunk, mint a magyar kultúr- közösség irodalmát, akkor is, ha ezt a meghatározást még ma sem méltányolják határozott egyértelműséggel és ismerik el teljes mértékben a szomszédos államokban érvényesülő nemzetiségpolitikai ideológiák. A határokon túli magyar irodalmak jelen helyzetét és lehetőségeit ugyanis ma is az szabja meg, hogy a többségi nemzetek hatalmi intézményei milyen mértékben fogadják vagy tűrik el a magyar kultúrközös- ség eszméjét. Ebben a tekintetben, mint közismert, igen különböző állásfoglalások (és politikai gyakorlatok) érvényesülnek. Románia a legutóbbi változásokig egyáltalában nem tűrte el a „kultúrnemzef’-i koncepciót, ellenkezőleg, hosszú éveken keresztül a „magyar nyelvű román irodalom” képtelen fogalmát akarta ráerőltetni a kisebbségi szellemi élet intézményeire, Csehszlovákia valamivel türelmesebbnek bizonyult, korábban Jugoszláviában, újabban pedig Kárpátalján bizonyos fokú tolerancia volt tapasztalható. Kívánatos volna, hogy Romániában és Szlovákiában is elismerjék a kormányzatok a Kárpát-medencében élő magyarság kulturális nemzeti egységének elvét, habár a román és a szlovák nacionalizmus hagyományai és újabban szerzett tapasztalataink szerint inkább kiéleződő szellemi küzdelmekre számíthatunk. Azt azonban egyértelműen meg kell állapítanunk, hogy a nemzetiségi irodalmakkal kapcsolatos korábbi felfogásokat és reményeket - hasonlóan más közép- és kelet-európai elképzelésekhez - semmiképpen sem igazolta a történelem. A nemzetiség fogalma csupán üres szólam lehetett akkor, amidőn egy nemzeti kisebbségnek, mint az erdélyi vagy felvidéki magyarságnak sokan a kulturális leépülés, az identitástudat módszeres lerombolása és végül az erőszakolt beolvadás vagy éppen a teljes kiszolgáltatottság, egyáltalán a „másodrendű állampolgárság” sorsát szánták, és úgy is kezelték őket, mint az államban megtűrt „másodrendű” és fegyelmezésre szoruló polgárokat. A „nemzetiségnek” az a fogalomköre, amelyet a közép- és kelet-európai hivatalos jogi és társadalomtudományi gondolkodás kialakított - és amely valójában a szovjet nemzeti ideológiára épült -, ezért tulajdonképpen használhatatlanná vált, következésképp teljesen új elméletet kell kidolgozni, és ennek a kisebbségtudományi elméletnek csakis a nyugati demokráciák társadalomtudományi eredményei és kisebbségpolitikai gyakorlata képezhetik az alapját. Igen jellemző, hogy az erdélyi magyar publicisztika ma már egyértelműen elutasítja a „nemzetiség” fogalmát, és csakis a „nemzeti kisebbség” fogalmával operál. Sőt azóta számosán elutasítják a „kisebbség” fogalmát is, mint amely eleve a hátrányos helyzet elfogadását jelenti, és helyette más terminust követelnek. Ilyen új fogalom azonban egyelőre nem jött létre, ezért pillanatnyilag egy terminológiai zűrzavar állapotában vagyunk.
