Irodalmi Szemle, 2007

2007/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - E. Fehér Pál: Huszonhárom erdélyi év (1977-2000) (Jegyzetek Gáll Ernő Naplójáról)

KÖNYVRŐL KÖNYVRE amelynek irodalomtörténeti jelentőségét Kassák Lajos nevezetes Egy ember életéhez kell hasonlítanunk, vagy a politikusok közül Dömötör János, Csőgör Lajos szikár, iro­dalomtól távoli krónikái mellett feltétlenül említendő Méliusz József sajátos költői krónikája, a A Horace Cockery Múzeum, illetve a Horace Cockery darabokra tört elé­giája (1983), amely a Korunk-hagyomány egyik legjelentősebb őrzőjének átpoetizált, ám azért sokszor azonosítható, sőt hitelesíthető emlékeit örökíti meg, a húszas évektől egészen a sztálini börtönökig meg tovább... És - ugyanúgy, mint Gáli naplója - már a legújabb időkbe vezet el Domokos Géza szintén forrásértékű memoárja (vagy inkább az RMDSZ első elnökének keserű vitairata?), az Esély. * Gáli Ernőt nemcsak ezek és az ehhez hasonló müvek ösztönözték naplóírás köz­ben. Ezekben a könyvekben inkább önnön emlékeinek megbízhatóságát ellenőrizte. Viszont bizonyos, hogy rendkívüli élménye volt az általa (és az egész Korunk-kör ál­tal) különleges közép-európai jelentőségűnek okkal tartott Miroslav Krleža naplója, amelynek sok-sok részlete még a horvát író életében magyarul is napvilágot látott. Gáli érdekes tanulmányt közölt Musilról és Krležáról (nemcsak magyarul, hanem románul ugyancsak), amelyből egyértelműen kiderül, hogy világnézetileg mennyire közel érez­te magához Krležát. Különösen vonzotta Gáli Ernőt Krleža szellemiségéhez, hogy a horvát író soha nem tagadta meg kommunista ifjúságát, baloldalisága vitathatatlan ma­radt, ugyanakkor elszántan küzdött a dogmatizmus sztálinista, sőt titoista megnyilvá­nulásai ellen, tekintet nélkül arra, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége egyik alapítója, a központi bizottság tagja volt és Tito személyes barátja, még a húszas évek­ből. Krleža vállalta a horvát nemzeti törekvéseket a Tito által eszközként használt nagyszerb nacionalizmussal szemben és igyekezett mindig naprakészen tájékozott len­ni a világ dolgaiban. Akadtak más, nem is annyira külsődleges hasonlóságok is Krleža és Gáli Ernő életében: mindketten akadémikusok (igaz, „szabálytalan” akadémikusok), műhelyvezetők (Krleža a jugoszláv lexikonkiadó igazgatója, Gáli Ernő egyetemi tanár, amíg létezett a Bolyai Egyetem prorektora, a Korunk főszerkesztője több mint húsz esztendeig). És - ez sem lényegtelen - se Krleža, se Gáli nem az adott ország főváro­sában él, hanem „csak” amolyan virtuális székvárosban. Zágráb, bár formálisan a Hor­vát Szocialista Köztársaság fővárosa, ténylegesen ugyanúgy messze esett a politikacsi­nálás belgrádi főhadiszállásától, mint Kolozsvár, akár Bukaresttől, akár Budapesttől, viszont kétségtelenül az „erdélyiség”, a magyar és a román őszinte és nem történelmi hamisságokkal operáló székhelye. Ha tetszik, ez a földrajzi helyzet nagyobb mérlege­lési távlatot nyitott mindkettejük számára. Minden bizonnyal az országos politika sze­replői közé tartózhattak volna, ha Belgrádban, illetve Bukarestben működnek: szülő­földjükön való maradásuk, „nép-nemzeti szolgálatvállalásuk” - ahogy Balogh Edgár mondotta volna - azonban erősebb kritikai érzékkel áldotta meg őket, nem azért, mert ellenzékiek voltak, hanem szükségszerűen élesebben érzékelték a tervek és a megvaló­sulás, a meghirdetett eszme és a korrupt, aljas gyakorlat közötti szakadékokat. Gáli Ernő - Krležához hasonlóan, viszont összehasonlíthatatlanabbul mosto­hább társadalmi körülmények közepette és sokáig a világtól elszigetelve - biztosan

Next

/
Oldalképek
Tartalom