Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - Szalay Zoltán: Két novella (A kávéfőző, Sokszorosítás)
Szalay Zoltán kolyt hallatva vetődött a földre, megragadta a kutya pofáján a bőrt, mégis, az kicsúszott a kezéből, s hiába nyomta az állat szemeit, hiába tépte a füleit, nem tudta levakarni magáról. A riporter ledobta a csomagot, s szemeivel valami eszközt keresett az udvarban, amellyel eltávolíthatja az ebet a fotósról, nem látott azonban semmi alkalmas tárgyat, közelebb ment, kiáltozott, és, mikor a fotós már elesett, lábával próbálta elrugdosni az ebet, ám az kitartott. A halk füttyszót csak akkor hallották meg, mikor az eb leszállt a fotósról, de inkább csak akkor tudatosították, amikor megjelent az öreg, addig ugyanis a megtámadott fotós szétszaggatott kabátját és véres vállát, mellkasát, nyakát, arcát nézték tanácstalanul mindketten, a fotós rémülten nyöszörgött, fél könyökre támaszkodva hevert a fapadlón, Dédé pedig elkerekedett szemekkel állt fölötte.- Maguk kicsodák! - csattant a kiáltás, vagy inkább mordulás, mire Dédé felpillantott. Egy fesiett flanelinget meg kihordott, kopott öltönynadrágot viselő, dühös arcú öregember állt mellettük, lábánál elégedetten csóválta a farkát az eb, fenekét mutatva a jövevényeknek.- Tüntesse el innen a dögöt - rivallt az öregre Dédé, s végre lehajolt kollégájához, aki továbbra is kétségbeesetten nyögdécselt, mintha halálán lenne.- Mit keresnek itt! - nyüszítette a vénember.- Be kell vinnünk őt, nem látja, hogy megsérült?! Legalább hadd fertőtlenítsük a sebeit, aztán elviszem egy kórházba.- Amíg meg nem mondják, kik maguk, nem tehetik be a lábukat a házamba! Dédé dühödten felállt, előkotorta farzsebéből a pénztárcáját, melyből elővette sajtóigazolványát, s az öregember orra alá dugta.- Dömötör Dávid vagyok a Hétvége hetilaptól, és... ajándékot hoztunk magának. Az eb elsomfordált, a vénember arca pedig megváltozott: zengő derű ült ki rá, üde pír lepte el, szemei csillogóvá és részeggé váltak, orrcimpái hevesen remegtek, szája szegletébe bugyogó nyálcsomók telepedtek, kezét arcához emelte, majd Dédét eltolva a fotós mellől megfogta annak karját, s pillanatok alatt bevonszolta a mázsás testes a házba, hogy a riporternek felocsúdni sem volt ideje. Dédé követte, s máris egy megvetett ágy mellett találta magát.- Segítsen már ráemelni - utasította az öregember. Dédé fújtatva segédkezett, így is csak másodszorra sikerült a fotóst beemelni, s a riporter alaposan meg is izzadt az erőfeszítésben. Magában közben a fotóst szidta, hiszen biztos volt benne, hogy saját erejéből is bele tudott volna feküdni az ágyba.- Mit akarnak csinálni?... - nyöszörögte a sebesült.- Mindenekelőtt levetkőztetjük - mondta az öreg.- Várjon - vágott közbe Dédé, s megfogta a vénember karját. - Mindenekelőtt szeretném tudni, hogy maga kicsoda. Maga az a bizonyos... Károly?- Károly vagyok, igen - válaszolt nyájasan az öreg. - Igazán elnézésüket ké-
