Irodalmi Szemle, 2007

2007/4 - Szalay Zoltán: Két novella (A kávéfőző, Sokszorosítás)

A kávéfőző- Lehet. Figyeld, mintha még a kocsma sem működne. Az ablakai be vannak zúzva.- Ja, rozsdás rácsok, meg minden. Biztos nincs rá nagy szükség.- Nem akarsz fotózni? Eljöhetnénk ide valamikor egy faluriportra.-Nem is tudom... Nincs is igazán mit fotózni itt. Az olvasókat nem érdekli az ilyesmi. Merő unalom. Na, itt fordulj le. Igazából... én nem akarok ide visz- szajönni. Gyere mással, ha akarsz, meg ha a főnököt érdekelné az ötlet.- Ilyen közel a fővároshoz egy ilyen hullatelep? Szerintem érdekes téma. Az utak valahogy egyre keskenyebbek, a fák meg egyre betegebbek, ahogy közeledünk Károly barátunkhoz.- Barátja az öreganyámnak!...

A köd újra támadott, masszív tömbként uralta a vidéket. Az aszfaltút egy idő után földes dülőútba ment át, mély árkokkal tűzdelt csapássá, az autó alig fért el rajta, nyújtózkodó, csupasz, sápadt bükkök rideg ágai szurkálták a kocsi oldalát, a hepehupás úton akár tengelytöréstől is jogosan tartottak az utazók. A fotós végre elhallgatott. A rádió recsegni kezdett, egy-egy pillanatra különböző adások jöttek be, különböző nyelveken, majd végtelen súgás vette át a helyüket. Egyik férfi sem kapcsolta ki azonban a készüléket, mindketten feszült figyelemmel bámultak a láthatatlanba.

Három hosszú parasztház mellett haladtak el, Dédé lassított, de mikor ki tudták venni, hogy messzebb ott áll még egy roskatag viskó, az út végén, ahol már nem lehet továbbhaladni, mert a gúnyos tekintetű fák végleg barikádot képeznek, azt a házat vették célba. Dédé leparkolta a kocsit a félig kidőlt vesszőkerítés előtt, kivették a karácsonyi csomagolópapírba burkolt ajándék kávéfőzőt a csomagtartóból, s a fotós benyitott a kapun.

Zsúpfedeles vályogház volt, mint egy tájházzá alakított épület a tizenkilencedik századból, melyben kukoricafosztó öregasszonyok szellemei büzölögnek csendes parasztszaggal. Hagyományos tornác, paprika- meg fokhagymafüzérekkel, szétesett szekér az udvar közepén, kiégett fű, a ház oldalán felfutó gaz, szikkadt földdel teli cserepekben haldokló színevesztett muskátlik.- Hozod? - nézett vissza a fotós Dédére, aki becipelte az udvarra a csomagot, majd bezárta maga mögött a kaput, mely majdnem kiesett a helyéből.- Menj, kopogj be.

A fotós odacammogott a bejárathoz, nagy nyikorgással kinyitotta a szúnyoghálós első ajtót, majd némi habozás következett.- Mire vársz?

A fotós fülelt.

Az eb a tornác másik vége felől támadt, akárha kilőtték volna, nem futott a fotós felé, hanem egyenesen repült, húsos bal vállára érkezett, eszeveszett ricsajjal, nyála szertefröcskölődött, hogy a robusztus testű férfi egész vaskos arcát beterítette a habos folyadék, tépte és tépte az eb, amely méretre kicsi volt ugyan, mégis rettentően inas, mint egyetlen pumpáló, dinamikus izomköteg. A fotós elnyújtott si