Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - Gál Sándor: A mindenség növekvő árvasága (vers)
Gál Sándor A mindenség növekvő árvasága Nagy Gáspár emlékének fájdalmak uralják a délutánt elorozván az ég szemeit s ami látásra eléd tárult hajdan tágul semmivé a kénes tudatban nem embert idéz a bezáruló csend hanem a zuhanás történetét s benne a kivédhetetlen szakadást néma vihart az agysejtek tektonikus lüktetését megnevezhetetlen a pillanat csődje amely elhozza az omlás kezdetét és nincs gondolat amely elibe gátat vethet csupán az eltűnő távolság lüktet mélység-öl a fogantatás űri cáfolata 2 a fények magányossága mit üzen merre tágul az ismeretlen tér létezik-e visszhang az égitestek között a nemzés a születés és a halál hármas egésze elgondolható-e ebben a létezésben az ismert körforgás amely tengerré növelte a hangot csillagközi üledékké kövül s pusztító csenddé dermed állunk az idő szétroncsolt peremén elmellőznek jeges galaksziák csontjaink megritkult pórusaiban a mindenség növekvő árvasága
