Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - Gál Sándor: A mindenség növekvő árvasága (vers)
Gál Sándor a madarak zuhanása oly közeli miként ha az évszázadok emlékei hullanának a januári egek mélyeiről megidézvén a történések fény-jeleit a mozdulatok anyagtalan fájdalmát ide gyűlik elém az eltékozolt tudás az egykor-volt éden gyümölcstelen fája kié volt ez a mindenség ki volt e teremtve-pusztító időtlen szellem a végső okot kimondó hatalom nincs már hit amely igazolná a várakozás majdani értelmét mert a majdan értelme porrá enyészett akárha madarak közeli zuhanása s lett mindenség-zúzalék halál-özön mondd önmagad ez a törvény nincs más lehetőség sem feloldás érvényét veszítette s kiszakad és az elvegyülés szándéka egyaránt a létezés előtt nincs semmi horizont sem a megnyugvás isten-reménye előrevetül látomásként a felfoghatatlan hogy véges a gondolkodó anyag az „én vagyok” és nem marad belőle más semmi más csupán csonttörmelék koporsónyi felesleg nem tudom kimondani a remegés lényegét a két test között feltörő áramlást a vonzás és a taszítás egyidejű jelenlétét holott a holnap esélye ebből nyílhat minden kísérlet minden óvó mozdulat két szem közötti tér sugarában feszül hová s merre induljon tovább a szándék felszakítani a végső titkok embrió-burkát ha az egyszínű horizont látszat-valósága az úttalanság időtlen csendjébe dermedt
