Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Juhász Dósa János: Gömörország szerelmese (Beszélgetés B. Kovács István gömörológussal)
SZEMTŐL SZEMBEN sadalom sokkal passzívabb annál, mint ami egészséges. Ráadásul az életünk is kezd elsekélyesedni, nincs bennünk tűz, hiányzik az igényesség, nem vágyunk embertársaink közé, nem akarunk közéleti szerepet vállalni, nem érdekel bennünket a színház, a koncert, a mozi, marad a papucskultúra és a televízió. * Senki sem lehet próféta a saját hazájában. Az utóbbi években több olyan választáson (megyei, parlamenti, helyhatósági) is megmérettette magát, ahol köny- nyűnek találtatott.- Egy kifejezetten bukott politikus vagyok?! Tény, nem lettem se parlamenti, se megyei, de még városi képviselő sem. Ezt kellő alázattal kell tudomásul venni. De az is régi igazság, hogy minden közösségnek olyan képviselői vannak, amilyen maga a közösség. * Rimaszombat a „gyükerek” városa, amely nagyon büszke az őseire. Ön sem tősgyökeres rimaszombati, hiszen Baracáról származik. Tavaly jelent meg a Rimaszombatot bemutató kötete a Madách-Posonium gondozásában. Mennyire fogadta Önt be ez a zárt, a múltjára, őseire oly büszke közösség?- Kifejezetten „vízhozta, gallycsapta” vagyok - ahogy a rimaszombati „gyükerek” mondanák. 1977-ben kerültem Rimaszombatba, miután Budapesten befejeztem az egyetemet, s hazatértem. Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy ott maradjak. Muzeológus lettem, bekapcsolódtam a Csemadok életébe, ahol Veres János és társai voltak a hangadók. Illeszkedtem, mert kezdő voltam, eljártam a Tompa-klub rendezvényeire, s lassacskán tudomásul vették a létezésemet. Volt 1989 után egy politikai gyűlés, ahol egy magát hetedíziglen rimaszombatinak tekintő polgár kifakadt, nehezményezvén a tősgyökeresek háttérbe szorulását. Kérdeztem tőle, s kérdem: hol vannak ma már azok a hetedízigleni tősgyökeres rimaszombatiak. 1918 után a város még így-úgy élte a maga megszokott kispolgári életét, de 1945 után lefejezték a rimaszombati értelmiséget és a polgárságot is. Akik ma Rimaszombat magyarságát képezik, azok többnyire magamfajta „gallycsapták”, akik a környező falvakból jöttek, és töltötték fel a megüresedett polgárság helyét. Igazi sokadalom: 8-9 ezer ember. De az a baj, hogy nem közösség, hanem sokadalom. S ennek a sokadalomnak az átlényegíilése közösséggé nem megy parancsszóra, hanem egy természetes folyamat, amit nem lehet erőltetni. Azért, hogy némi közöm ehhez a folyamathoz nekem is lehetett (utcanevek megváltoztatása, Tompa-szobor visszaállítása az eredeti helyére, Petőfi-szobor, Múzsák Háza...), csak hálás lehetek a Úrnak. Sokan vannak azok (vagy csak hangosak?), akik szerint szentbeszédekből és szobrokból nem lehet megélni. Igazuk van, de... azoknak, akiknek a szellemi otthonépítés adatott feladatként, végzik a dolgukat. Miért nem teszik ugyanezt azok a tisztséget viselő politikusok, gazdasági szakemberek, akik a beruházásokért, az infrastrukturális fejlesztésekért felelősek. Ha ők is végeznék a dolgukat, legalább úgy mint a kultúra napszámosai, akkor a mi munkánk sem len
