Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - Duba Gyula: Hangulatok 7. Télutó (próza)
Hangulatok 7. A vadkacsákat keresem. Sirályok vannak bőven, csapongva röpködnek és kiabálnak vagy a betonfalon állnak, pálcikalábon gubbasztó fehér bolyhok. A kacsák párosán élnek, a telet nem csapatban, hanem kettesben töltik el, mint az emberek, néha több pár is van együtt! Mindennap látom őket, úszkálnak a kövek mentén és a vízben kotorásznak, fejre állva butykálnak. Vagy éppen egy-egy nagyobb sziklán állnak és tollászkodnak, náluk ez vakarózás lehet, egyszerű és mindennapi élvezet. Előzőleg a víz alá bukva, szárnyukkal csapkodva megfürödnek a jeges vízben. Az Új híd előtt a kikötői uszály környékén több párt is találtam. Itt kötnek ki a nagy Duna-járó hajók, a Beethoven, a Mozart, a Hemingway meg az Aurora, tavasztól ősz végéig mindig áll itt egy-két nagy fehér hajó. Most magányos az uszály, elhagyatottság benyomását kelti. Csak a kacsák hűségesek, több párt is találok, sirályok veszik körül őket. Szemtelenkednek a kacsákkal, nem tudom mi okból, szinte ingerük, provokálják őket, de a derék barátrécék rájuk se hederítenek. Ahogy átmegyek az Új híd alatt, a másik kikötői uszály még elhagyatottabb, s mintha itt már mintegy véget érne a város és kezdődne a természet. Olyan metamorfózis ez, amely nem valóságos változás, inkább csak hangulat, de én mindig megérzem. Tovább menve a búbos vöcsököt se találom most, nem halászik erre. Aztán mégis megláttam, alulról jött átéli kikötő felől, átrepült a híd alatt, de nem ereszkedett le a vízre, alacsonyan szállt a folyó felett, nehézkesen, szinte esetlenül repült nyugatnak és nemsokára beleveszett a táj, a víz és a színtelen távol ösz- szeolvadó szürkeségébe. Sétáim során gyakran gondoltam rá, hogy hol alszik éjszakánként? Naponta halászik errefelé, de az titok maradt előttem, merre lakik, hol él?! így telt a tél, nem túl keményen, néha mégis harapósan, aztán most február második hetében a váratlan jégtáblák... A folyó később bizonyította be, hogy bizony valaminek az előjelei voltak a ritkán, komótosan úszó, kerek jegek! Az idő megenyhült, ólmos eső hullott és a fákra fagyott, majd olvadni kezdett, jégpályákká váltak az utcák és a közutakon megsokasodtak a balesetek. Az úttesten koccanások és ütközések voltak, a járdákon potyogtak az emberek és a távolsági utakon egymásba csúsztak a gépkocsik. Komor idő ez, nincs tavaszszaga a levegőnek, de már érezni benne a tartós enyhülést. A Reduttól már láttam, hogy a Duna szintje megemelkedett. Nem is keveset, alaposan! Innen a Vigadó elől nyáron nem is látni a folyót, medre mélyén folyik, most jól látom a vizet, ingerült és izgatott. A színe is más, sárgásbarna és zavaros, erősen hullámzik s szinte száguldva folyik, mintha nagyon igyekezne, hogy maga mögött hagyja a várost és valamilyen ó- riási felső nyomásnak adja át a helyét. A vízszintmérő szekrény műszerein és mikro- beosztású papírhengerén látom, hogy a folyó szintje alig két óra alatt, meredeken majd két métert emelkedett. Mintha gátszakadás történt volna valahol messze, amerre a nap lenyugszik a folyó felett és ahonnan évtízezredeken át, akár ha az időtlenségből érkezne, ősidők óta jön hozzánk a víz. Míg figyelem a helyzetet, a folyó szintje egy-két perc alatt néhány centit emelkedik. Az észrevétlenül elforduló henger mikronégyzetes papírjára finoman remegő tű rajzolja a vízállást. Az utolsó óra alatt a nyomvonal szinte függőlegesen kúszik felfelé, délelőtt két méter negyvennyolc centiről indult, most már elhagyta az öt métert jelző vastagabb vízszintes vonalat és egyre felfelé törekszik. Nyugtalanító érzés, akárha
