Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - Duba Gyula: Hangulatok 7. Télutó (próza)
Duba Gyula Hangulatok 7. TÉLUTÓ Éjszaka erősen fagy, hidegek vannak, a tél végét semmi nem jelzi, s hogy készülődne a tavasz. Szokásos délutáni sétámat végzem a Duna partján, napi egészségügyi és élményszerző gyaloglásomat, hideg szél fúj, fagypont körül lehet a hőmérséklet. A szélben, a levegőben érzem az éjszakai fagyok emlékét, s készülődésüket, hogy éjfél felé ismét a városra telepedjenek. Még nem esteledett, a borús égből lógott alá a szürkület, mint valami dermesztő, nyirkos vattatömeg. Szokatlannak találtam, később kiderült, a változások előjele lehetett, hogy a folyón kisebb-nagyobb jégtáblák úsznak, asztalnyi vagy még nagyobb, máskor csak lúdkasnyi jegek, vizenyősek és kerekek, hosz- szú útjuk során az ütközések és önkénytelen forgásuk formálta kerekké őket. Ritkán és rendszertelenül úsznak délkeletnek. Lassú utazásuk azonban jelzi, hogy a folyó sodra valamivel gyorsabb, mint néhány napja, amikor a fagyos hidegben szinte állni látszott a víz, szintje alig vetett fodrokat. Néztem a jegeket és eszembe jutott, hogy valahol messze nyugaton, talán egészen a Fekete-erdőnél megindult az olvadás. A nagy kockakövekkel kirakott vízpart, a meder oldala azonban nem mutatja a változás jelét. Lent a víznél a sarkos sziklák, a nagy kövek dermedten, szürkén nyugosznak egymáson, hidegen mossa őket a folyó vize. Elszáradt a felettük húzódó zöld sáv növényzete, megfonnyadt és lepusztult. Az éves kis fácskák, cserjék és bokrok még a nyár végén is olyan élénkzöldek, harsogóan frissek voltak, akár a közöttük nőtt gyomok és füvek is, hogy úgy tűnt fel akkor, ezt a nyersen villogó kedvet és fiatalos é- leterőt semmi nem törheti meg. Talán karácsonyig is élt a zöld tombolás, novemberben vártam, hogy a szokásos őszi áradás majd víz alá temeti és megfojtja, de nyugatról nem jöttek esővizek, és a zöld burjánzás harsányan élt tovább, míg aztán megtámadták az enyészetet hozó téli fagyok. Az ősz nem bírt vele, de a tél végül megfékezte és letiporta a fiatalos lázongást. A gyomok és füvek elszáradtak, a hetyke bokrocskák lecsupa- szodtak s a fiatal fácskák, a csemete siheredek lombjukat veszített husángokként me- redeztek, mintha azt példáznák, hogy az őszi enyészetnek és téli pusztulásnak végül mégis engedelmeskedni kell. A ferde partoldal hosszú sakktáblája is kopár. Mintha forgószél tépte volna ki a kövek négyzetei közt tenyésző növényeket, szinte tövestül kiszaggatta volna, alig maradt belőlük mutatóban néhány száraz csomó, töredezett kóró- csonk, esetlen bokor. A sétány kőkorlátja mögött a fal tetején a fiatal ecetfák csupasz dárdái esetlenül meredeznek, semmi fiatalos vakmerőség, semmi ifjú vadság nem árad belőlük. A folyó vizének szintje nyugodt, csak az erősebb szél fodrozza időnként a felületét.
