Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - TALLÓZÓ - Bodor Béla: Lacan díványán Woyzeck zavarba ejtő dolgokat mond (Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába című kötetére
TALLÓZÓ mára a tévedés kötelező? Vagy valaki ügyetlenül archaizál? Ki? A főszereplő, akinek a számára nyilván ez a nyelvállapot a természetes? Akkor miért? Az író-álmodta elbeszélő? Esetleg (elnézést kérek a rajongóktól) maga Parti Nagy Lajos? (Ez a ragozási a- lak másutt is előfordul nála, hasonlóan helytelenül.) A feladat ugyanis már magában véve is szörnyű nehéz, Weöres Sándoron és Határ Győzőn kívül senkit sem tudok, aki tökéletes nyelv- és stílusérzékére támaszkodva biztosan megoldotta volna. És ha ennyi a bizonytalanság, akkor az irónia semmiképpen sem érvényesülhet. A nyelvhasználati irónia alapja az, hogy az ábrázolt beszélő nem tud valamit, amit mi, olvasók, mindany- nyian biztosan tudunk. Nóta bene: valahol itt lehet tetten érni a Parti Nagy, Kukorelly és Esterházy nyelvi humora közti különbséget. Esterházy nem a beszélőiről rajzolt karikatúrát, nyelvhasználata magának a nyelvnek a fikcionáltságát emeli ki, míg Kukorelly rontott nyelve részben szerepjáték, részben kontrasztáló effektus. Parti Nagy emlékezetem szerint eddigi prózáiban mindig az adott beszélő/figura karikaturisztikus bemutatására használta a nyelvi humort, az ironikus beszédábrázolást. Vagyis azt mondom ezzel a példával, hogy Parti Nagy némelyik újabb írásával (melyek egyébként többnyire nem mondhatók igazán sikerűiteknek) saját attitűdjének az érvényességét teszi próbára, az irónia alapját alkotó fölénnyel igyekszik leszámolni, ha jól értelmezem a beszédhelyzetet módosító gesztusokat. Meglehet, hogy A fagyott kutya lába az író eddigi legkevésbé egyenletes kötete, de érdemes fokozott figyelemmel követni, ha egy ilyen kitűnő nyelvérzékű és elismert író bizonytalan kimenetelű és nem feltétlenül sikeres kísérletekbe kezd. Valószínűleg erősen keres valamit. Eddig a Parti Nagy-életmű lírai és prózai részét mintha fal választotta volna el. Persze nem abban az értelemben, hogy a költészetben ne használta volna fel a prózában és a színművekben szerzett tapasztalatait, amikor alakokat formált meg, akik a lírai szituációban a verseket összekapcsoló fikció terében élnek és költenek, vagy hogy a költői érzékenységü nyelvalakítást kizárta volna prózapoétikájából. Ellenkezőleg. De a szövegek megformálásának attitűdje, az olvasótól megkívánt magatartás merőben eltérő volt. A költemények, még azok is, melyek rontott nyelven, fiktív beszélő szájába adva szólalnak meg, érzelmi átélést, érzékenységet, elszoruló torkot várnak el. A prózák viszolygó, fojtott röhögést. És megint csak: ott is, ahol archaizáló nyelven érzelmes, megrendítő mesét mond. Ezt a „szerződést” kezdi lassanként felbontani, imitt-a- mott megszegni az új kötet prózáiban. Talán a megszólított irodalomtörténeti hagyomány természete is elárul erről valamit. Eddig elsősorban a költemények kapcsolódtak szorosabban mesterek szelleméhez: a leggyakrabban megidézett költői világ a József Attiláé és Kosztolányié volt. Prózájában is fel-felvillantak Karinthy-, Rejtő- és megint csak Kosztolányi-toposzok, de ez a világ elsősorban mégis a saját leleményeiből építkezett. A fagyott kutya lába asszociációs terében meglehetősen sűrűn állnak a Büchner-, Kafka-, Krúdy- és Csáth Géza-utalások. Természetesen a Woyzeck, Az odú, a Rezeda Kázmér szép élete vagy az Egy elmebeteg nő naplója világa sem írható le a közvetlen átélhetőség, az illúziók megléte, vagy a távolságtartás, az irónia hiánya kulcsszavakkal. Ami mégis összekapcsolja őket, az az apokaliptikus látásmódból fakadó érintettség a pusztulás törvénye által. Azt hiszem, ez Parti írásaitól eddig idegen volt: a pusz
