Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - SZEMTŐL SZEMBEN - Miklósi Péter: Térben és időben (Beszélgetés Szőke Józseffel)
SZEMTŐL SZEMBEN lelendő tapasztalatról, hogy nekünk itt bizony a magunk világát, életét kell felépítenünk. Napjainkban már látnivaló, hogy szlovákiai magyarokként ’89 után jóval többet fecsegtünk meg tervezgettünk, semmint alkottunk. A kelleténél több siránkozással, anyaországi kalapozással bizonygattuk igazunkat, szűklátókörűén rále- gyintettünk az előző negyven esztendő nemzetiségileg gerincerősítő pozitívumaira, ahelyett, hogy ráncba szedtük volna önnönmagunkat. Ékesen szomorú példája ennek, egyebek között, a Csemadok, amely a szlovákiai magyar politikusok akar- noksága miatt leépült s ennek arányában elsúlytalanodott. Pedig a pozitív hagyományait, vitathatatlan érdemeit öregbítve inkább arról kellett volna beszélnünk, mekkora történelmi szerepe volt abban, hogy az 1945-48-as időszak és a szlovákiai magyarságot megfélemlítő helyzet után egy-másfél évtized alatt a csehszlovákiai politikai élet önálló szereppel bíró, meghatározó tekintélyű szubjektumává lett. Ehelyett az történt, hogy 1989-et követően a szlovákiai magyar politika közszereplőinek többsége lebunkózta, jobb esetben „csak” elfordult tőle. A rendszerváltás u- tán nem volt sikk arra emlékezni, hogy a Csemadok volt a kovásza az ominózus 1968-as alkotmánytörvény azon cikkelyének, amely leszögezte: a csehszlovákiai magyarság, nemzetiségként, önálló és egyenjogú alkotóeleme az ország lakosságának. Magyarán: nem jöttment senkik gyülekezete, hanem államalkotó közösség. És később, a hetvenes években, a Csemadok tekintélyének, társadalmi súlyának is oroszlánrésze volt abban, hogy amikor összpontosított támadás indult nálunk a magyar iskolák ellen, illetve Duray Miklós révén létrejött a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, akkor mégsem merték felszámolni a jól funkcionáló magyar iskolahálózatot! Ez a szlovákiai magyarság egységes kiállásának közös érdeme volt, beleértve a Csemadokot, a sajtónkat, de még az akkori Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségi bizottságát is, amelyben a legelkötelezettebb konszolidá- torok, így Dénes Ferenc, Fábry István, Krocsány Dezső és társaik is az anyanyelvű közoktatás megőrzése érdekében emeltek szót. Ma már nem titok, hogy javarészt azért, mert tartottak a Csemadok erejétől, az esetleg ott szerveződő tömeges tiltakozások reális veszélyétől... Mindezt azért is hozom föl, hogy ily módon jelezzem: mennyire fontos volna végre valóban tudományos igénnyel, korrekt objektivitással, ragaszkodva a történelmi hitelességhez feldolgozni a szlovákiai magyarság idestova kilenc évtizedes saját múltját. * Talán bizarrnak tűnik maga a kérdés, ám megkerülhetetlen: a szlovákiai magyar közösség — elsősorban természetesen az értelmiség - egyáltalában értékén méri ezt a Trianontól napjainkig íródó örökséget?-Őszintén szólva, erre nemigen mernék gondolkodás nélkül határozott igennel válaszolni. Ráadásul akadályozza ezt a szisztematikusságot igénylő tudományos munkát, hogy a szlovákiai magyarságnak mindmáig nincs világosan körvonalazható, széles körben megtárgyalt és támogatott koncepciója a saját jövőjéről. A sűrűn tapasztalható kapkodás és önszerveződésünk evidens hiányosságai miatt
