Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - Z. Németh Zoltán: Porceláncukorka (regényrészlet)
Z. Németh István lanatra azért megcsuklott a hangja, a teremben ugyanis olyan síri csönd honolt, hogy a felhalmozódott feszültség akár egy villanymozdonyt is táncra penderített volna. - „Az vagy nekem, költészet, mint csúzli a vásott kölyöknek, matróznak a mélykék tetoválás, finn magasugrónak az olasz temperamentum!” Itália érintésekor kisebbfajta mozgolódás támadt az állóvendégek soraiban, de aztán felcsattant a taps.- Kedves polgármester úr, tisztelt képviselő urak, drága közönségünk! Engedjék meg, hogy nagy szeretettel köszöntsem körünkben Bátori Béla költőt, aki időt és fáradságot nem kímélve eljött közénk, hogy a mai esténket sok szép gondolattal, elmés eszmefuttatással, de főként rengeteg lírával tegye emlékezetesebbé! Tábori felemelkedett ültéből és meghajolt. Óriási tapsorkán remegtette meg a falakat, főleg a „rengeteg líra” hallatán tett rá egy lapáttal a közönség bizonyos része. Ismét Bori vette át a szót.- Műsorunk első részében hallgassuk meg városunk méltán elismert zeneszerzőjének „Koncert három feketére és egy fehérre” című kompozícióját, amelynek érdekessége, hogy a művész a megkomponálása közben pontosan három kávét és egy pohár tejet fogyasztott el, valamint egyetlen kivétellel teljesen mellőzi a zongora fehér billentyűit. Következzen hát Lobabréti A.! Aztán helyet foglalt, és azon kezdett töprengeni, hogy vajon milyen nevet takarhat az az „Á”?! Ákos? Árpád? Álmos? Átalánydíj? A közönség ezúttal sem sajnálta a tapsot. Az első sorból felállt egy nagyon i- dős bácsika, majd bizonytalan léptekkel a sarokban porosodó pianínóhoz cammogott. Amikor azonban Lobabréti úr leült, kettéhasadt székén a műbőr ülőpáma, és a művész úgy hanyatt vágódott, hogy a kottafiizet messze a közönség közé repült. Bori az ajkába harapott. Nem így Tábori, aki fürgén felpattant, és a saját ülőalkalmatosságát nyújtotta át szegény zongoristának. Az a tenyerével nagyokat ütött a műbőr bevonatra, hogy meggyőződjön róla, ez a bőrhuzat hibátlan és strapabíró. A ritmusos, öblös csattogásra az afrikai fiatalemberek fülig érő vigyorral egymásra pillantottak, felugrottak, majd az asztalra helyezett széküket ritmusosan ütögetni kezdték. A közönség döbbenete csak egy pillanatig tartott, máris ütemes tapssal bátorították hangosabb éneklésre és dobolásra a „vendégművészeket”. Bori elsápadt, hápogott valamit Táborinak, de az csak a vállát vonogatta. „Legalább időt nyerek!”- gondolta magában, és belelapozott a könyvtárosnő féltve őrzött Bátori-összesé- be. Minél többet olvasott a költő lírai megnyilvánulásaiból, annál inkább kedvet érzett a szerepléshez. Nem kellett túl sokat várnia. Egy kenyai népünnepély semmi ahhoz képest, ami nem messze tőle az ál-tam-tam dobokon lezajlott, s a rendkívüli virtuozitással megáldott Lobabréti Á. valóban nem használt fel a kompozíció során négy billentyűnél többet, a közönség viszont a harmincperces állandó ritmusos kéz- és lábrázásban annyira elfáradt, hogy egyre-másra megszaporodtak olyasfajta beszólásai, amelyek szemérmes alázattal a főmüsor mielőbbi megva
