Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - Z. Németh Zoltán: Porceláncukorka (regényrészlet)
Porcelán cukorka lósulását követelték. Az utolsó puffanások után a három fiatalember meglóbálta feje fölött a rongyosra püfölt ülőkét, kicsavarta ingéből az izzadságot, majd illedelmesen meghajolt.- Torá 11 Abbé - mondta az egyik. - G’nudulu!- Tob L’arábié - mondta a másik. - G’nudulu!- A’Lébiro Táb - mondta a harmadik. — G’nudulu! Waku-waku!- G’nudulu! - üvöltötte a tömeg, de amikor Táborit látta szólásra emelkedni, rendkívül gyorsan elcsendesedett. Béla megköszörülte a torkát.- Nos, lehet, hogy kedvenc közönségemet meglepte az iménti forró, egyenlítői hangulat. Lehet, hogy arra számított, ez az író-olvasó találkozó sem kezdődik majd másképp, mint a többi tucat, amelyet néhány éves földi tartózkodása alatt elszenvedni kényszerült. Miszerint néhány pattanásos arcú kamasz fellapozza majd köteteimet, s elcsukló, mutáló hangon elrebeg néhány rosszul megválasztott verset- természetesen félreértelmezve bennük mindent, amit csak emberileg és költésze- tileg lehetséges. De nem! Nem ez történt, hölgyeim és uraim! Itt-ott tapsok hangzottak fel, mint amikor kósza bozóttüzek ropogtatják a száraz kórók gyenge derekát. Tábori vett egy mély lélegzetet.- Verseimből gondos, aprólékos munkával - vigyázva, hogy ne sérüljenek a forrasztások, a hajlítások és a kecses-kacsos gondolati összeköttetések - kiszedegettük az ütemeket, a ritmusokat, hogy egy nagy, díszes csokorba szedve átnyújthassuk önöknek! Többen tenyerüket nem sajnálva verték a tapsot, ám időközben megszaporodtak az ilyen-olyan beszólások is:- Mi lesz a lírával? A líráról is essék szó! Tábori nem esett kétségbe. Homlokát ráncolta, bólintott, majd felkapta a füzetet, és dörgő hangon elszavalta Bátori Béla Én édes Tímeám, Te vagy aki nappal nem hagy... és Benned elmélyülvén című szerelmes költeményeit. Ha ez kell a tömegeknek, ám legyen. Még buzgón hozzá is tette:- Most jött el az érzelmek ideje! És nekilátott, hogy a nyájas közönségnek ízelítőt nyújtson Bátori erotikus lírájából, amelyet nagyszerűen képviselt volna a Nyelvemet nyílegyenesen... kezdetű poéma, ám az öntudatra, mi több: kettős éntudatra ébredt közönség valahogy máshogy értelmezte az „érzelmek ideje” kifejezést. Ezt az is bizonyította, hogy Tábori füle mellett egy jókora kövér székláb repült el igencsak sietősen szedve métereit az amúgy is fülledt levegőnek.- A líránkat akarjuk! A líráért jöttünk, hagyjuk a süket dumát! Tábori ekkor már látta, hogy itt valami nincs rendben. Látta ezt T. Bála Bori is, amit jól jelzett a falfehér arca közepe táján esőverte rózsasziromként remegő vérpiros ajka is. A közönség a fogát, s ami még rosszabb: a lakkozott deszkapadlón szinte szikrákat vető székek csiszolatlan falábait csikorgatta.
