Irodalmi Szemle, 2007

2007/2 - Z. Németh Zoltán: Porceláncukorka (regényrészlet)

Porcelán cukorka lósulását követelték. Az utolsó puffanások után a három fiatalember meglóbálta feje fölött a rongyosra püfölt ülőkét, kicsavarta ingéből az izzadságot, majd illedel­mesen meghajolt.- Torá 11 Abbé - mondta az egyik. - G’nudulu!- Tob L’arábié - mondta a másik. - G’nudulu!- A’Lébiro Táb - mondta a harmadik. — G’nudulu! Waku-waku!- G’nudulu! - üvöltötte a tömeg, de amikor Táborit látta szólásra emelked­ni, rendkívül gyorsan elcsendesedett. Béla megköszörülte a torkát.- Nos, lehet, hogy kedvenc közönségemet meglepte az iménti forró, egyen­lítői hangulat. Lehet, hogy arra számított, ez az író-olvasó találkozó sem kezdődik majd másképp, mint a többi tucat, amelyet néhány éves földi tartózkodása alatt el­szenvedni kényszerült. Miszerint néhány pattanásos arcú kamasz fellapozza majd köteteimet, s elcsukló, mutáló hangon elrebeg néhány rosszul megválasztott verset- természetesen félreértelmezve bennük mindent, amit csak emberileg és költésze- tileg lehetséges. De nem! Nem ez történt, hölgyeim és uraim! Itt-ott tapsok hangzottak fel, mint amikor kósza bozóttüzek ropogtatják a száraz kórók gyenge derekát. Tábori vett egy mély lélegzetet.- Verseimből gondos, aprólékos munkával - vigyázva, hogy ne sérüljenek a forrasztások, a hajlítások és a kecses-kacsos gondolati összeköttetések - kiszede­gettük az ütemeket, a ritmusokat, hogy egy nagy, díszes csokorba szedve átnyújt­hassuk önöknek! Többen tenyerüket nem sajnálva verték a tapsot, ám időközben megszapo­rodtak az ilyen-olyan beszólások is:- Mi lesz a lírával? A líráról is essék szó! Tábori nem esett kétségbe. Homlokát ráncolta, bólintott, majd felkapta a fü­zetet, és dörgő hangon elszavalta Bátori Béla Én édes Tímeám, Te vagy aki nappal nem hagy... és Benned elmélyülvén című szerelmes költeményeit. Ha ez kell a tömegeknek, ám legyen. Még buzgón hozzá is tette:- Most jött el az érzelmek ideje! És nekilátott, hogy a nyájas közönségnek ízelítőt nyújtson Bátori erotikus lí­rájából, amelyet nagyszerűen képviselt volna a Nyelvemet nyílegyenesen... kezde­tű poéma, ám az öntudatra, mi több: kettős éntudatra ébredt közönség valahogy máshogy értelmezte az „érzelmek ideje” kifejezést. Ezt az is bizonyította, hogy Tá­bori füle mellett egy jókora kövér székláb repült el igencsak sietősen szedve méte­reit az amúgy is fülledt levegőnek.- A líránkat akarjuk! A líráért jöttünk, hagyjuk a süket dumát! Tábori ekkor már látta, hogy itt valami nincs rendben. Látta ezt T. Bála Bo­ri is, amit jól jelzett a falfehér arca közepe táján esőverte rózsasziromként remegő vérpiros ajka is. A közönség a fogát, s ami még rosszabb: a lakkozott deszkapad­lón szinte szikrákat vető székek csiszolatlan falábait csikorgatta.

Next

/
Oldalképek
Tartalom