Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Tóth László: „Amikor a trillázó madár a tojás belsejében énekel” (Régi-új beszélgetés Tőzsér Árpáddal és Milan Rúfusszal)
SZEMTŐL SZEMBEN lemiség „reformkorában”, az 1960-as években - amint azt az előbbiekben már elmondtam — a műfordítást mi nagyon is komolyan vettük. Valóban módszeresen készültünk Közép-Európa - és nemcsak Közép-Európa - irodalmainak a rendszeres fordítására és bemutatására. (Talán nem vagyok nagyon szerénytelen, ha azt mondom, hogy az Irodalmi Szemle volt a közép-európai irodalmak első fóruma; tudomásom szerint mi hoztuk először egymás mellett - és éveken keresztül - Vladimír Holan, Vasco Popa, Milan Kundera, Zbigniew Herbert, Marin Sorescu, Peter Handke, Weöres Sándor, Andrej Voznyeszenszkij és mások verseit, prózáit, s így csaknem negyedszázaddal megelőztük a mai nagy közép-európai fórumokat, a szlovén Vilenicát, az olasz Goriziát, az osztrák Bécset. Aki nem hiszi, lapozza föl az Irodalmi Szemle 1965-1970-es évfolyamait!) Aztán szétesett az Irodalmi Szemle „reformkori” szerkesztőgárdája, s mecénás híján a műfordítói láz is megcsappant bennünk. * Amit most mondasz, személyesen is érint engem, hiszen tudvalevő, hogy az Irodalmi Szemle szerkesztését utánatok - Duba Gyula vezényletével — előbb Zalabai Zsiga, majd mi vettük át Varga Imrével. En azonban, kicsit eltérően tőled, úgy látom, hogy az Európa s a külföldi irodalmak iránti érdeklődés lanyhulása korántsem csak a ti ,,reformkori szerkesztőgárdátok” távozásával magyarázható, hanem sokkal inkább az 1970-es évek bezárkózásra, a világtól való elszigetelődésre késztető konszolidációjának kultúrpolitikájával, lévén, hogy egyáltalán nem egy sajátosan csehszlovákiai magyar, hanem a cseh és a szlovák lapokra is - sőt, azokra, ha lehet, még inkább - érvényes jelenségről van szó. S ahhoz pedig ugyancsak elegendő fellapozni az Irodalmi Szemle évfolyamait az 1970-es évek második feléből, hogy nyilvánvaló legyen: a szerkesztőség távozástok után is nem kis, és nem is teljesen eredménytelen erőfeszítéseket tett - s jobbára a cseh és a szlovák lapokban megnyilvánuló hivatalos tendenciák ellenében - éppen az általatok elkezdett program folyatatására. TŐZSÉR: — Bár jelenleg a Madách Könyvkiadóban egyenesen egy műfordítói szerkesztői részleget vezetek, a szlovák irodalom az „asztalom”, s egyébként is a „Madách” a cseh és a szlovák irodalmon kívül más idegen nyelvű irodalmat nem adhat ki, egyszerűen nincs rá engedélye. Ettől függetlenül persze fordíthatnánk más irodalmakat is, ha nagyon akarnánk, de ennek az éremnek is van másik oldala. Ľubomír Feldek írja valahol, hogy a költő-műfordító saját költészetének a sírásója, hogy minden lefordított verssel meggyilkol magában egy saját verset. Nem tudom, hogy így van-e, de azt tudom, hogy a költészet és a műfordítás között megint eltűnőben van a határ. Nem egészen úgy persze, ahogy a reneszánsz idején volt, amikor is a költő a lefordított verset egyszerűen saját alkotásának tekintette, hanem úgy, hogy a mai költő nem szabadulhat meg valamiféle befejezettségérzéstől. Úgy érzi, hogy már mindent tud (vagy mások mindent tudnak helyette), ami a nyelv segítségével megtudható a világról, s ennek megfelelően a világlíra - legalábbis a verbális líra - folyamata befejeződött, s neki már csak a megírt dolgok új képletekbe fogása, az idézés művelete maradt. Már Ezra Pound cantóit is „vendékszövegek” halmazaként kell értékelnünk, Joyce Finnegans Wake-je pedig egyenesen olyan végtelenbe gördülő szabad vers, melyben a rengeteg töredékes idézet valamiféle magán-eszperantót képez, hogy végül Esterházy Péter Bevezetés... -e már tudatosan az európai irodalom
