Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Tóth László: „Amikor a trillázó madár a tojás belsejében énekel” (Régi-új beszélgetés Tőzsér Árpáddal és Milan Rúfusszal)
SZEMTŐL SZEMBEN és szellemiség sajátosan szervezett idézettára legyen. S az idézés rendszerint „fordítás” is. S nemcsak úgy, hogy ezek a „mesteridézők” természetesen nem csupán azt idézik, ami már alkotásuk nyelvére le van fordítva, hanem úgy is, hogy az idézett szöveget egy más kontextusba emelve azt az érzést keltik az olvasóban, hogy valami metanyelvre fordított szöveget olvas. S ezek mellett a rafinált, dúsított „műfordítások” mellett csak természetes, hogy minden hagyományos műfordítás vértelen, szimpla szövegnek, puszta információnak látszik. Én itt most persze sarkítom a dolgot, de csak azért, hogy megéreztessek valamit abból a kedvetlenségből és szkepszisből, amellyel legújabban tekintek a hagyományos műfordításra. S közben persze halomra gyártjuk a valóban csak puszta információkként ható fordításokat a cseh és a szlovák irodalomból, költészetből. De ez a probléma már egy más fejezetbe kívánkozik. * S ön, Rúfus úr, milyen nyelvet tud, milyen nyelvből fordít? RÚFUS: — Fiadd induljak ki ennél a számvetésnél abból, ami kész. Tehát: fordítottam orosz költészetet (Puskint, Lermontovot, Jeszenyint). Nyersfordítás segítségével fordítottam norvégból (Ibsent Peer Gynt-]éí), spanyolból (a kubai kultúra atyjának, Jósé Martinak a verseiből egy válogatást) és héberből (a már említett zsoltárokat). Tudok olaszul, értem a németet. Ezekből a nyelvekből viszont nem fordítottam. A műfordítás nem az én területem. Nézetem szerint a vers olyannyira a nyelvben gyökerezik, hogy egy másik nyelvre maradéktalanul átültetni lehetetlen. így tanultam meg annak idején Jeszenyin kedvéért oroszul. Fordítottam csehből is, amit viszont nehezen tudnék idegen nyelvnek nevezni. Inkább csak egy másik nyelvnek. * Valahol, Rúfus úr, a cseh nyelvet „ második anyanyelvének" nevezte, s felsorolta, hogy a karlicei bibliától Karéi Hynek Máchán, Božena Némcován, Jan Nerudán, az európai színvonalú cseh szimbolistákon: Otakar Bŕezinán, Petr Bezručon, Fráňa Sráme- ken és Josef Tomanon, valamint Jiŕí Wolkeren, Jaroslav Seiferten, František Halason, František Hrubinon és természetesen az Ön számára a költészet Annapúrnáját jelentő Vladimír Holanon keresztül az önnel nagyjából egyidős Jan Skácelig, Oldrich Mikulášekig, Miroslav Flóriánig ki mindenkiből merített a cseh irodalomból. Meg tudna egy ilyen ívet rajzolni a szlovák irodalomban is? RÚFUS: - Nos, utam legelején a népdal, a mondóka, a mese, s általában az egész önjogú, hamisítatlan népművészet található. Ami nem csak a körülmények összejátszásának köszönhető (azaz annak a környezetnek, amelyben felnőttem), a szlovák kultúra esetében bizonyos mértékig törvényszerű is volt. Ennek a hivatali és egyáltalán, társadalmi hatáskört hosszú évekig nélkülöző plebejus nemzetnek nem volt túl sok kapcsolódása az úgynevezett „magas” kultúrához. így hát történelmi és kulturális tudatát, gazdag érzelmi világát a laikusok ösztönös művészetében: a népművészetben fogalmazta meg. S e téren mindmáig kész, lekerekített dolgokat hozott létre. TŐZSÉR: - Elnézést a közbeszólásért, de nagyon fontos és pontos minősítésnek tartom itt a „kész, lekerekített” jelzőket, s ha megengeded, Laci, erre később még visszatérnék. RÚFUS: - A népművészet e nemzet számára hosszú évszázadokon át az önkifejezés, önmeghatározás egyetlen autentikus irodalmi megnyilvánulási formája volt. Ján Kol
