Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Tóth László: „Amikor a trillázó madár a tojás belsejében énekel” (Régi-új beszélgetés Tőzsér Árpáddal és Milan Rúfusszal)
SZEMTŐL SZEMBEN TŐZSÉR: - A Szlovákiai írószövetség hetilapjában, a Literárny tyzdenníkben az önt érő irodalmi hatásokról szólva azt mondta, Rúfus úr, hogy a nagy cseh költőnek, Vladimír Holannak „a lábánál egy kicsit még a mai napig is ott ül”. Hajói értem, akkor ez azt jelenti, hogy Holan még a mai napig is hat önre. Csakhogy én a kezdést, az 1950-es évek végén írt Vzemi nikoho (Senki földjén) című ciklust is erősen holani fogantatásának érzem. Igaz, a közbeeső két évtized versei más irányúak. De mégis: mi magyarázza ezt a folyamatos hatást? RÚFUS: - A torzóban maradt Vzemi nikoho idejében Holant még nem szívtam magamba teljesen. Feltehetően rejtett rokonságról, az azonos hullámhosszra való ráhangolódásról volt szó, aminek „okát” magában a létezésben kell keresni. De kérem, ne úgy értelmezzék a szavaimat, hogy most odaülök Holan mellé, mint egyenlő az egyenlő mellé. Az isten szerelmére, dehogy! A lábainál ülök, s az a véleményem róla, hogy ő a nezvali nemzedék legnagyobb alakja, bármennyire is szeretem Jaroslav Seifertet és bármennyire is csodálom Vítézslav Nezvalt. TŐZSÉR: - Aragon, hajói tudom, az európai költészet fejedelmének nevezte. * Jóllehet, a költészetben, irodalomban nehéz s nem is kell eldönteni, hogy három óriás közül melyik a legnagyobb, ez esetben hármuk közül talán valóban Holané a leghomogénebb és színvonalát tekintve is a legkiegyensúlyozottabb életmű. TŐZSÉR: - S nem lehet a Holanhoz való „visszatérés” magyarázata a korban? Valahogy úgy, hogy az ön új „holanos” versei is a „senki földjén”, a pangás - vagy ha úgy tetszik: a konszolidáció - évtizedeiben születtek? RÚFUS: - Egyedül csak az idő igazolhatja a költőt. Gondoljon csak arra, hogy az első költők a jövendőmondók voltak. S hogy a jövendőmondók metaforákban beszéltek. Ahogyan ma a költők. TŐZSÉR: - S ahogyan ön is tette. Az 1950-es években is, az 1960-as években is, s az 1970-es években is. RÚFUS: - A magam útját járom. Még ha ez az út egy új társadalmi helyzetben az elmagányosodásba is torkollna, nem vezethet máshová. TŐZSÉR: - A mai szlovák irodalomkritika egy része - főleg a fiatalabbak - bizonyos fenntartásokkal fogadják az ön költészetét, azt is mondhatnám: elutasítják. Ez az elutasítás talán már ezt a „társadalmi helyzetet” jelzi? Másként fogalmazva: megint oppozícióban érzi magát, Rúfus úr? Akárcsak az 1950-es években? * Igen, magam is felfigyeltem például Valér Mikula kemény fellépésére. Ami engem egy kicsit az annak idején még csak húsz-egynéhány éves Szilágyi Ákosnak a már akkor is régóta klasszikusnak számító Weöres Sándorról írt, Miért süllyed Weöres Sándor hajója? című, nem éppen hízelgő dolgozatára emlékeztet az 1970-es évek közepéről. RÚFUS: - Azt hiszem, futólag már érintettem azt, aminek írói sors a neve. Mert sors ez, tehát valami, amit a Lét oszt ki az emberre; elrendeltetés, ám amelyben nem tévesztheti szem elől önmagát. Nem élhet a reá szabott időn kívül, mégis felül kell emelkednie azon. A maga útját kell járnia, s bizonyos fajta magány jut neki osztályrészül. így hát kétszeresen nehéz a sorsa a felbolygatott, ellenséges időkben, amikor az a közösség,
