Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Tóth László: „Amikor a trillázó madár a tojás belsejében énekel” (Régi-új beszélgetés Tőzsér Árpáddal és Milan Rúfusszal)
SZEMTŐL SZEMBEN amelyhez tartozik, egymással összebékíthetetlen, voluntarista csoportokra hullik szét. S e csoportok mindegyike természetesen elvárja, hogy az író velük tartson. De ő nem tarthat egyikükkel sem, mert mindegyikükből van benne valami, s tudja, vagy csupán sejti, hogy egyikükből sem véletlenül. Az ő sorsa tehát: sem egyikükkel, sem másikukkal. így azután megtörténik, hogy hol az egyik, hol a másik oldalról éri szemrehányás. Ma a kurucok húzzák őt deresre, holnap a labancok. A radikalizmusok ugyanis bizonyos értelemben hasonlítanak egymáshoz; nem szabad megtévesztenie bennünket, hogy kölcsönösen kibékíthetetlenek egymással. Ha a sziámi ikrek a hátuknál fogva nőttek is egymáshoz, nem jelenti azt, hogy nincs köztük rokonság. Sőt, ettől még testvérek is maradnak. Ezzel természetesen nem akarom senkitől elvitatni a jogát, hogy saját véleménye legyen valamelyik íróról. De annak, amiről önök beszélnek, más volt a lényege. * Annak idején, Rúfus úr, Tőzsér Árpád az Ön Ablak című versének néhány sorát beiktatta - meghagyva azokat szlovák eredetijükben - a Szülőföldtől szülőföldig című Jób-versébe. Ezt csak azért hozom szóba, mert a szülőföld és nagyvilág kettőségről, dichotómiáról szeretném kérdezni most önt... RÚFUS: - Szülőföld és nagyvilág. írókról szólva nehezen általánosíthatunk ebben az összefüggésben. Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy az író olyan, akár a parapszichológiában a médium. Tehát az, aki közvetít a hallgatag, ám mégis szakadatlanul zajló lét és a beszélni képes emberek között. Miként a parapszichológiában, a médium itt sem képes kapcsolatot teremteni bármivel, csupán a komplex létezés egy bizonyos szeletével. Az írónak is megvan a kedvenc helye a pályán, ahonnan nagy valószínűséggel találatot ér el, s vannak számára a játéktérnek olyan pontjai is, ahonnan általában eredménytelenül veszi célba a kosarat. így tehát az írók, aszerint, hogy miként viszonyulnak a szülőföld és a nagyvilág témájához, kicsit hasonlóképpen oszthatók két csoportba, mint a munkaeszközeik, nevezetesen az írógépeik, melyek közt lehetnek hordozható táskaírógépek és nem hordozhatók. Egyikük első látásra is a szülőföld írója, a másikuk egyetemesebb érvényű emberi sorsok felé tekint. S nincs értelme, hogy már előre eldöntsük: az egyikük többet, a másikuk kevesebbet ér. Nem volt-e nagy költő Pasztemak? Mégis szinte könyörgött, amikor a Zsivago doktort követő botrány után ki akarták toloncolni a hazájából. Hadd maradhassak itt, meghalnék Oroszország nélkül - kérte. Vagy itt van Seifert. A véletlen úgy hozta, hogy épp akkor kapcsoltam be a bécsi televíziót, amikor a Nobel-díját kommentálták. Kicsit bizony elkeserített, hogy mennyire nem tudtak, sőt talán nem is akartak tudni ott semmit róla, mint költőről. S állandóan csak emberi magatartását emlegették. De hiszen Seifert az a nagy költő volt, akinek sorsa egybeforrt a szülőföldjével. Sőt, az a legfontosabb építőanyagává vált. Ha tehát költészetét megfosztják a cseh nyelv utánozhatatlan zenéjétől, mely úgy zeng benne, mint a hárfa Smetana Vitávájában, megfosztják őt mindentől. Tehát nehéz őt egyik nyelvről a másikra fordítani. Mégis nagy költő. Vannak tehát költők, akiket olyannyira meghatároz a szülőföldjük, hogy időnként úgy érezzük: a trillázó madár a tojás belsejében énekel. Ami azonban mégiscsak a látszat. Mert a szülőföldek összessége egyetlen szülőföldet alkot, az emberiség szülőföldjét. S az emberi történelem éppen mostanában igazolja ezt megrendítő tárgyszerűséggel. Vagy mindenkinek egyaránt szülőföldje lesz a Földünk, s nem kivált
