Irodalmi Szemle, 2007

2007/12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Tóth László: „Amikor a trillázó madár a tojás belsejében énekel” (Régi-új beszélgetés Tőzsér Árpáddal és Milan Rúfusszal)

SZEMTŐL SZEMBEN métlődő véletlen következményeként elfogadni. Mindenáron Princípiumot keres, ami­re a világmindenségben és a természetben mindenfelől magányos emberi lényként, Szülőjét kereső árvaként van szüksége. Hiszen mindnyájunknak, akik azért vagyunk itt, hogy legyünk, valakitől meg kellett születnünk. Mindez sűrített formában és remek fogalmazásban megtalálható például a cseh költőnél: Vladimír Holannál. S hadd mondjak valami teljesen személyeset is. Úgy hozta a sorsom, hogy az életben több sú­lyos, fájdalmas dolgot kellett már elviselnem. A legjobban az a fájdalom fáj, amelynek nincs értelme. Ha önök, mint gondolkodó lények képesek a fájdalmat legalább értelem­mel felruházni, úgy könnyebben elviselhetik azt. * Eredetileg valami hasonlóra voltam kíváncsi én is. Hiszen magam is fel akar­tam tenni Rúfus úrnak a kérdést, hogy hisz-e Istenben, s mit jelent számára a hit? Egyébként, ami engem illet, úgy látom, nem az a fontos, hogy van-e Isten a valóságban vagy nincs, hanem az a döntő, hogy a számomra létezik-e, avagy sem. De neked mi er­ről a véleményed, Árpád? Hiszel Istenben? TŐZSÉR: - Nem tudok egyszerű igennel vagy nemmel felelni. Pontosabban: a té­teles vallás istenében nem hiszek, de azon túl... Az utolsó két-három évtized inkább a ké­telyek s nem a bizonyosságok irányába mozgatja az embert. Valamikor azt mondtam: hi­szek az ember istenülésében. S ez alatt nem egészen azt értettem, hogy az ember képes­ségei végtelenek, hanem inkább arra a valamire gondoltam, amit Teilhard de Chardin „Nooszférának”, szellemtakarónak nevez. Elképzeltem, hogy a külön-külön létező em­beri tudatok az „istenülés” egy bizonyos fokán mintegy összelobbannak, s az emberi tár­sadalom egyetlen hatalmas öntudatként működik majd. S mit ad isten! Az ipari társadal­mak végletes szervezettsége s az információrobbanás következtében ma a „szellemtaka­ró” megvalósulni látszik. Az „egész fold méretével azonos” tudat megmozdul, csakhogy én ennek a mozdulásnak eddig még inkább csak a rettenetét éreztem. Az istenült ember mindenhatósága ugyanis elsőként abban látszik demonstrálódni, hogy a világnagy tuda­tú lény pusztulással fenyegeti a Földet és - önmagát. A „megistenült” ember egyáltalán nem istenként, hanem tehetetlen bábuként viselkedik. Az istenülés-teóriának tehát fuccs. Vagy fogadjam el mégis a valahol rajtam kívül létező istent mint valami fordított kanti erkölcsi imperatívuszt? De bizonyosat tudhatok-e róla, hisz azt is csak én képzelném el!? Amint látod, a hit akarása megvan bennem, de valószínűleg mégiscsak elemibb erejű a szkepszisem. Mert végül is azt mondtam el ilyen sok szóval, hogy nem tudom, létezik-e isten, de azt tudom, hogy ha létezik, akkor valahogy általam létezik. RÚFUS: - Talán nem is sejtik, milyen régi ez a motívum. Annak idején lefordí­tottam szlovákra a bibliai zsoltárokat, mind az öt könyvet. A kiadó azonban az új tár­sadalmi helyzetben elállt eredeti szándékától, így hát a kézirat nemsokára már születé­sének a huszadik évfordulóját ünnepli majd annak archívumában. Ezekben a zsoltárok­ban a zsoltáríró ekként szólítja meg túlságosan szigorú Istenét: - Térj észhez, Isten, hi­szen ha elpusztítasz minket, ki adja hírül a világnak, hogy egyáltalán létezel?! TŐZSÉR: - Gyönyörű. RÚFUS: - S már ezekben együtt van minden arról a különös kapcsolatról, mely az ember és a között létezik, ami őt meghaladja, ám ami lelkének tükrében mégiscsak látható.

Next

/
Oldalképek
Tartalom