Irodalmi Szemle, 2007

2007/12 - Gál Sándor: Esték és hajnalok (elbeszélés)

Esték és hajnalok

létezett „másik lehetőség”. Teljesen lecsupaszítva - jóval később persze -, egy versemben erről ezt írtam: „vagy én ölök most, vagy engemet ölnek”. S bizony 1961 novemberében, decemberében ez a lehetőség - a vagy-vagy kierkegaardi axiómája - egészen közeli realitásként jelent meg. A Karib-tengeri válság, a berlini fal építése idején a háború kitörésének lehetősége egy hajszálon függött. A sumavai lőállásban a T-34-es nyolcvan milliméteres lövege élesre volt töltve, és én a harckocsi parancsnokaként vártam, hogy kiadják a tűzparancsot... De, szerencsére - az én szerencsémre is -, ez a tűzparancs akkor elmaradt, s a „zsákmányszerzésnek” ebbe a borzalmába nem kényszerítettek bele. A „lehetőség” élménye és emlékei azonban tudatomba vésődtek kitörölhetetlen erővel.

E karibi traumát megelőző évben - pontosan 1960 szeptemberében - azonban majdnem sikerült meggyőznöm zászlóaljparancsnokomat, Vanek őrnagyot az irányban, hogy feljavíthatnánk a zászlóalj étrendjét valami szarvasfélével, hiszen itt bőgnek körülöttünk a szerelmes agancsárok, még késő délelőtt is. Mivel Vanek őrnagy frontokat megjárt öreg harcos volt, tisztában volt a menázsi jelentőségével egy éleslövészet döntő napjaiban, így nem sokat kellett agitálnom őrnagyomat egy hajnali kiruccanásra. Kölcsönösen bíztunk egymás lőtudományában, mert korábban, amikor egy éleslövészeten szétlőttem a mozgó célpontokat, versenyre hívott, amely döntetlenül ért véget. Ugyanis az erdészet által kitermelt ölfarakásokat „pontosan, szépen” használhatatlanná lőttük a T-34-es ágyújával. Innen származott a bizalom, meg azóta időnként eszmét is cseréltünk erről-arról. A szarvaselejtés terve pedig a következő volt: pirkadatkor az én harckocsimmal kihajtunk a közeli tisztásra, ahol folyamatosan hallható volt a sumavai bikák orgonálása, s a fedélzeti géppuskával meglövök egy bikát vagy tehenet, esetleg ha mód lesz rá, mind a kettőt. Az alkalomhoz illő lelkesedéssel készültem a nem mindennapi szarvasvadászatra: céltávcső, fegyver tisztítása, tőrkés élesítése - a célzóvíz előteremtését Vanek őrnagy önként magára vállalta.- Kokotenko, to bude paráda!... ( Faszikám, ez lesz ám a parádé!...)

De a parádé elmaradt.

Mert, hogy volt, úgy két héttel az éleslövészet előtt egy közös kiruccasnásunk - megnyertünk egy vetélkedőt -, amikor egy igazi generálissal került Vanek őrnagy összeütközésbe. ( Ezt részletesen elbeszéltem az A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó c. regényemben.) És a jelzett „összeütközés” nem maradt következmények nélkül. A tervbe vett szarvasvadászat előtti délutánon - egyébként a híres-hírhedt Dobrá Vodán tanyáztunk - táborunkban megjelent egy fiatal törzstiszt, szalutált Vanek őrnagy előtt, majd átadott neki egy borítékot. Vanek őrnagy, miután elolvasta annak tartalmát, cigarettát kért, és az első mély slukk után így szólt:- Kokotenko, z polovacky nic nebude. (Faszikám, a vadászatból nem lesz semmi).

Beült a törzstiszt mellé a „gazba” (ez egy katonai terepjáró seregbéli neve volt), intett, és autóstul, mindenestül örökre eltűnt az életünkből, s feltehetően a seregből is. Máig sajnálom, hogy ez a vadászat meghiúsult, mert azért sok mindenért kárpótolt volna ha a berlini fal építése idején a saját T-34-mel bőgés idején - ha csak egyetlen alkalommal is -, de vadászhattam volna sumavai szarvasokra...