Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fried István: Caliban, a polgári író
Caliban, a polgári író az akár furcsának is tekinthető azonosításon, amely Calibant Shakespeare szócsövének, titkos és végső üzenete, hattyúdala kiéneklőjének szerepében láttatja. Kérdés: feltétlenül szükséges-e ennyire messzire menni? Az elbeszélés talán válasz az értelem elsőbbségét, a harmóniát mindenáron kereső és megtalálni vélő „világ”- nak, miközben föltárni készül egy másikat. Csakhogy nemigen volna teljesen indokolt az értelmi világ csődjéről tanúskodó meg a tagolatlanul átkozódó „világ” felbukkanását követőleg a pozitív-negatív értékskálán, a fekete-fehér szemlélet szerint osztályozott elgondolás alapján értelmezni. S bár az elbeszélés és a kispróza Shakespeare-je átélni látszik a calibani ellentmondást, a félig ember, félig szörny létezés sosem egészen adekvát szövegiségét, az átkozódó beszéd oxymoronját. A megjelenített drámaíró önnön beszédével figyelmezteti vendégeit a más hanghordozás, hangvétel „drámaiság”-ára. Az Egy halotthoz mondatait sem hagyhatjuk figyelmen kívül: hiszen ugyanezt az ambivalenciát tapinthatjuk ki más módon. Caliban a csupán ideiglenesen megzabolázható természeti erő, amelynek ellentettje a felolvasásban nem, legföljebb az elbeszélés vendégeinek szólamában érzékelhető (a szólam itt is többjelentésű!). Minthogy Caliban a novellabeli Shakespeare hangján beszél, övé a fontosabb szerep, ám azáltal, hogy egy irodalmi figura fikciója, a Márai-életmüvön belül motívum, mégsem azonosítható a reális szerző megnyilatkozásával, jóllehet nem irodalmi időszerűségét teljesen nem tahadhatjuk. (Vö.: A hang című fejezettel a Sértődöttek első kötetéből.) Másképpen fogalmazva: Márai választott álneve és A vihar figurája között legföljebb betű szerinti a(z eszmei?) rokonság, a Caliban-alaknak a posztkoloniális- elmélet és -irodalom előtti értelmezése nemigen teszi lehetővé az egyenesvonalúság reflektálatlan tételezését álnév és irodalmi figura között. Ezzel párhuzamosan nem árt utalni olyan Márai-elbeszélésekre, amelyekben az én és a nem én viszonya tematizálódik (ilyen A gyanú")', továbbá nem árt újragondolnunk a látható és a rejtett, a nyilvánosságnak szánt és az önmaga megismerésére törekvés között támadt feszültségre, amelynek nem végső eredménye a személyiség (az író?) elbizonytalanodása megjeleníthetősége kérdéseinek vetületében, hanem e feszültség tudatosulásának következményeként realizálódik. Óvnék attól az elhamarkodott kijelentéstől miszerint Márai rejtett (átkozódó? Rekedt hangú? Bicsakló nyelvű?) énjének calibani vonásait lenne képes feltárni az elemzés; jóllehet a pszichoanalitikus narratívába nem egy Márai-mű beállítható. Úgy is fölvetődhet a probléma, hogy Márai sikeresen rejtőzött volna álneve mögé, hiszen olvasói nem a calibani hangért kedvelték. Az említett elbeszélés, A gyanú felől olvasva válaszajánlatom egyszerűbb és bonyolultabb. A novella főhőse önmaga megismerését tekinti élete feladatának, mivel több évtizeden keresztül együtt él valakivel (önmagával), akit nem ismer, akiről semmi bizonyosat nem tud. Az önazonosítás mindig kudarcos, mivel az énben rejlő másik megismeréséhez nem bizonyosan egy felfogadott detektív, hanem az énnek olyan nyomozó munkája (volna) szükséges, a- mely a másikban, a másokban rejtezhető ént keresi. így az én olyan módon lehet
