Irodalmi Szemle, 2007

2007/11 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (2)

Tőzsér Árpád költészete (2)

Altdorf, Bécs - végül egyre megy! / A világ az egyénből közt csinál”. És ez Rudolf árulással, gyanakvással, szenvedéssel, besúgással teli Prágájára különösen érvényes. Az útravalót Kepler így fogalmazza meg: „A nő anyag, a haza eszme csak, / amaz szolgál, emezt szolgálni kell.” A számadás pillanatát Molnár így látja: „Bomolj, világ!, láttam szerkezeted, / vagy véltem látni, bomlott óra volt”. Szenei Molnár Albert, a költő, író, fordító, szótárkészítő, a késő reneszánsz protestáns művelődés kiemelkedő alakja, a Vizsolyi Biblia kiadója, zsoltároskönyvek szerzője. A számára kimért szerepben azonban nemegyszer visszafogott, mintha a dramaturgia „ördöge” béklyózná a kibontakozást. Bár nyilvánvaló számára, hogy a reformáció nemcsak az egyház visszaéléseit szüntette meg, hanem utánozhatatlan jövőlátással az egyház demokratizmusa is megszületett, s a nemzetek anyanyelvén szólalhatott meg az Isten, ez a felismerés nem fogalmazódik meg nála. Sem a polgárosodás ténye, mely az egyházatyák számára nem volt idegen. Mintha vallás- történeti és irodalmi toposzok, minták gátolnák, hogy vállalásához méltó, megélhető sorsot mutasson fel a környezetének. A búcsú óráiban Szenei Molnár végkövetkeztetése aligha lehet más: „Mentsük lelkünket, az egyént: magunkat /...Az új század felhúz vagy összetör: / én lelkem szigetére vonulok, / hol az égből maradt még tán darab. - Bomolj, világ! - S fald fel önmagadat!”

A műfaji mintát Madách számára az „emberiségpoémák”, valamint a fausti típusú drámai költemények jelentették (Milton, Goethe, Byron és Shelley emberiségkölteményei). Tőzsér Árpád Faustus értelmezésére nemcsak Madách, hanem Christopher Marlowe (és Goethe) Faustja is hatott. Marlowe (és Goethe) hatása, hogy Madách Tragédiájától eltérően a sátánt nemcsak Lucifer, hanem Mefisztó is képviseli. Marlowe (The Tragical History of Doctor Faustus, 1588; első előadása: 1604) művében közbeeső jelenetként találkozunk Faustus és Mephistophilis párbeszédeivel a pokol szellemi természetéről, és itt olvashatjuk Faustus megragadó költőiségű szavait a trójai Heléna ködképéhez. A verses dráma megoldásaiban sokatmondó Tőzsér Árpádnak az a vallomása, melyet a borítólapon olvashatunk: „Különösen élveztem a kísérletet: Shakespeare-nek e kortársait egy Shakespeare- re emlékeztető nyelven beszéltetni.” A „beszéltetésben”, persze, meghatározó szerepük volt a Shakespeare-művek (magyar) fordítóinak (Arany János, Németh László, Somlyó György, Weöres Sándor, Vas István, Mészöly Dezső, Devecseri Gábor, Szabó Lőrinc, Babits Mihály és mások fémjelezik ezt a névsort). Tőzsér szövege valóban erőteljes kísérletet tesz arra, hogy a Molnár Albert korának nyelvét idézze meg (erre utal a színpadi műszavak - Actus [Felvonás], Scena [Jelenet], Interludium [Közjáték] - latin alkalmazása), azonban a beszélők nyelve, a mű verselése (blank vers) - ahogy Borbély Szilárd írta egyik kritikájában -, valamint „a beszélői szólamok retorizáltsága, a legjellegzetesebb figurák és alakzatok, amelyeket használnak a beszélők, azok mégis inkább egy elhallgatott forrást idéznek meg: Az ember tragédiája nyelvét. Vagyis egy százötven évvel későbbi nyelvet és problémavilágot.” O mutat rá arra is, „Madách műve a Faust-mondát egy korabeli, mo