Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (2)
Tőzsér Árpád költészete (2) a Születésnap és variációk. A nincs végleges szöveg posztmodern tételét az Ernő a Luxemburg-kert pónilován című vershez írt Kóda az előbbi vershez című átirattal is bizonyíthatjuk. A parafrázis feloldja a korábban is ismert „titkot”, a verssel valóban Szép Ernőt tisztelte meg. Az önismeret problémái, maszkok, szerepek, al- teregók vonulnak fel előttünk. Kivételt (ahogy már említettük!) az első ciklus képvisel, melyben 12 kortárs költőt szólaltat meg. Nem portréversek és nem paródiák ezek, s nem is az „összetéveszthetetlen individuumok” keresése ez a kísérelt. Még csak nem is tettenérése annak, hogy „a mai magyar költészet még legjellegzetesebb képviselőiben is milyen szürke, milyen egyhangú líra”56 - ahogy Cselényi László írta a kötet kapcsán. Biztonsággal, humorral, ha kell eleganciával idézi meg a kortársait, költői eszközei adekváltak. Bertók László Iker-szonett-je a „példa” a szellemes (ismétlődő sorok) elegáns megoldására, melyben a Tőzsérre jellemző erotikus ingerküszöb sem szenved hiányt. A vers így kezdődik: „Se nélküle már, se vele. / Két comb zárjelében platán. / Bőséggel csordul a leve. / Alomszáj mézes nyála tán. // (Nem láttad, hogy szűz, te hülye?) / Plusquamperfectum, kis sikoly. / A- gyék, mell, föld, ég zendűle. / Ez a föld, melyen annyiszor.” // Úgy tűnik fel, mintha esetenként játéknak, „kihívásnak”, attrakciónak tekintené a szembesülést kortársaival, meg egy kicsit önmaga keresését is, „mások” szövegeiben. Talán az „ifjú szívekben élek” példázatával hódolat ez fiatal kortársai előtt, s nem zavarja, hogy kortársai nem írnak Tőzsér-verseket... Tőzsér Árpád legújabb verseskötetét, a Léggyökerek (2006) címűt, (melyet az egyik legrangosabb budapesti kiadó, a Helikon jelentetett meg) Varga Lajos Márton (többek között!) ezekkel az elismerő szavakkal ajánlja az olvasók figyelmébe: „Elolvastam ezt a keserű és mégis boldog, ezt a védtelen, mégis erős és szabad, ezt a tudatban és a világban is végtelen éjszakát kívánó, de éles fénnyel mi- dent átvilágító, föltáró könyvet. Keserű. Mert elhamvadt bennünk a képzelet, a szerelem, a bűntudat, a szenvedély, semmivé szűkült bennünk a végtelen. Boldog. Mert szerzője az igazi mesterek módján mindezt mégiscsak megszólaltatja, s a nyelv áradó gazdagságával egyszersmind állítva tagadja... Rég olvastam ennyi újat, ugyanakkor volt időket, tereket tematikailag, retorikailag, stilisztikaiilag, poéti- kailag összefoglaló könyvet...” Való igaz, Tőzsér zavarba ejtően magabiztos, nagy műveltséganyagot mozgató költő ebben a kötetében (is). A Finnegan halála című kötete után a legtartalmasabb, az antikvitás nagy történeteinek némely epizódját fogalmazza újra, nyo- matékot adva annak a szándékának, hogy látva lássák, az emberi gondolkodás és műveltség tartós értékeiből építkezik. Számára a múlt nem ösztönzés arra, hogy (Adyhoz, Babitshoz vagy Kosztolányihoz hasonlóan) a jelen korszakos, emberszabású gondjaira figyelmeztessen, inkább alkalom, hogy Homérosz, Plutarkhosz vagy Cinna történetéből egy-egy történetet, képet kiragadjon, s azt kimerevítve tárja az olvasó elé. Akár sajnálhatnánk is Suetoniust, hogy rosszul tudja a poéta Cinna sorsát, mert nem Brutus háza előtt, s nem is „ a Julius Caesar / halálán felbőszült