Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (2)
Fonod Zoltán tömeg tépte ki melléből a szívét / és nevét”, hanem menekülés közben a „magas kor” béklyózta meg lábát. „Én, Iuvenalis, a költő” mondja mindezt! Bodor Béla a Cinna című versen keresztül mutatja be, több történet hogyan épül be, „tűnik át egymáson” ebben a versben, mely lényegében a római szatíraköltő monológja. „Tőzsér, a költő magára ölti Iuvenalis, a költő alakját. A hagyomány szerint a római szatíraszerzőt valamikor a 130-as években száműzték Egyiptomba, ott katonáskodva érte a halál még 140 előtt, amikor állítólag a bánattól megszakadt a szíve”. A költő ekkor túl volt a hetvenedik évén. „...a Tizenötödik szatírában szerepel az a jelent - írja Bodor Béla - amikor az említett két város egymással csatázik, és az ombosiak a menekülő tetyraik közül az „Egyiket elfogják, ki a félsztől túl nagy iramban / futván hasra esett; ezt kis falatokra, sok apró / részekre szakítják szét, hogy mindenkinek jusson a testből, / melyet a győztes horda, körülrágcsálva a csontot, /felfal egészen... ” (Muraközy Gyula fordítása). „Tőzsér folytatja a játékot: a két szöveghelyet összeolvasztva arról beszél, hogy költőelődjét, Cinnát (Helviust) száműzték Egyiptomba, ahol a két város vallási csetepatéjában vénségé- re elfogták, és széttépve megették”. Bodor Béla „posztmodem” szerepjátéknak mondja ezt a megoldást, melynek tétje, „Hogy kire-mire csattan rá a »poétikai csapda«”. Megítélése szerint „a narrátor integritásának megbontása helyezi a költőt a történelmi kontinuitás helyzetébe, éppen a játék teremti meg a súlyát, és kapcsolja a mindenkori poiészisz ethoszához”.57 E nagyvonalú „felmentés” ellenére, meg hát Arany János Vojtina ars poétikája ismeretében is („De a költőnek, bár lénye isteni, / Nemcsak szabad: - szükség fillenteni”) marad, persze a kérdés (akárcsak Aranynál a „sánta költő” esetében): kinek a csapdája ez...? Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, a kötet első, Püthagorasz ipszilona című ciklusának „ógörögre hangolt versei”-nek némelyike főleg pikantérájukkal, a nemi „elesettség” esetei okán maradhatnak meg emlékezetünkben. A ciklus erőteljes versei közé azok tartoznak, melyek amolyan „vándorversekként”, kötetről kötetre vándorolva, korábban már megjelentek. Németh Zoltán szerint a kötetnyitó öt, „ógörögre hangolt” verse a meglepetés erejével hat, benne a Tőzsér-líra új fejezetét látja. Megítélése szerint ezek „több ponton szakítanak azzal a tőzséri későmo- dem-posztmodern határvidéken ingázó versbeszéddel, amely számára éppúgy fontosak a gondosan kiművelt metaforák, a hagyományos versszerűségre és a lírai én tragizáló megszólaltatására alapozott formák, mint a szövegközöttiség, illetve a keserű irónia játékai. Ezekben az emberi civilizáció csak mint réges-régi történetek tárgya jelenik meg. Paleantropológiai költészet, amelyben az ember csupán váz, lenyomat, kőminta.”58 A kötet többi verse kísértetiesen hasonlít a nyolcvanas évek végétől szaporázó tőzséri prózaversekre, melyekben túlteng a műveltségélmény, a nehézkes filozófiai eszmefuttatások, és történelmi vonzatok. Meglehetősen sok a kötetben a halálvers, a halálköltészet, melyre ösztönzést vélhetően a kortárs magyar költészet kísérletei, „divatja” is adhatott (Borbély Szilárd: Halotti Pompa, 2004; Ácsai Roland: Alagútnapok, 2005; Parti Nagy Lajos: Grafitnesz, 2003). A
