Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - Béres Csilla: A kémény (novella)
Béres Csilla A kémény Az eleje nem jó, semminek se. A végére meg pláne ne gondoljunk. Persze közben - közben bármi megtörténhet. Csak az a hézag, hogy a halálra meg valahogy nem lehet nem gondolni. És akkor itt áll egy férfi... Ha! Hisz nője is van. Feleség-félesége, aki reszketve várja haza. Félti. De hát mégis az a legnagyobb baj, hogy nem lehet kitörölni, néha még szeretkezés közben sem. Egy gyönyörbe belehalni. Úgy, elmennék... Mégis, miért lenne jobb a vége, mint az eleje? Mondtam Hildának, gyerekünk nem lesz, mert akkor melyikőtöket szeretem majd? Én téged szeretlek, s ezt nem lehet megosztani. S így vagyok én az övé mindörökre. Esténként, ha bevilágít az utcai lámpák fénye, látom hirtelen megöregedni. Madárcsontú anyóka fekszik mellettem. Az én kedvesem. És mondom neki:- így szeretnék melletted megöregedni, ilyen szerelemmel téged szeretni, legalább nyolcvanéves kedvesem. O nevet, de érzem a füle mögött elfutó könnyeit. Az ejtőernyős egerekről kezd beszélni, akik most landoltak a pléhtetőn. És már én is hallom az apró lábak futását a sötét falakon. Mit gondolnak az egerek? Félnek-e az éjszakában? Beszélnek a Holddal? S hogy tudnak magukban élni a teljességgel? A férfitest az más. A súlya, a melege. Egymásnak dőlve ülni a hóban. A tűz is ég. Útközben kötelező minden rávalót összegyűjteni. Maga a tűzgyújtás egy szál gyufával fontos aktus, férfimestermű. Aztán csak ülni és nézni az ürességben a magunk- tájait, a szélfogók keretezte szántót, az ég halványáról vagy egy kikandikáló fűszálról beszélni, időtlenül. Idétlenül? Azt a gyönyörűséget kibeszélni, hogy mégis más a világ, sokkal gazdagabb, színpompásabb.- Szappanbuborék! - legyintene újra Hilda. Hogy érthetné ezt? Pedig bizisten elvinném egy kirándulásra a kedvesem. De ő nem vágyik rá. - Nem hiányzik az életemből - így mondogatja. Tudom, hogy Hilda tisztán is mindent látna. Mert olyan. Nem beszélne, pedig egy fél szavában is elmerülnék szívesen.- Most menjünk inkább fölfelé! - hívtam a barátomat, Ardit - tiszta fejjel, lélekkel, férfikedvvel. Hónapok óta ez az ideám. Van a városunkban egy nagy kémény. Körbejártam, fényképeztem különböző helyekről: meneteltem fagyott szántásban miatta, másztam fákra, háztetőkre, kéredzkedtem idegenek ablakába. Bárhonnan előbukkanva próbáltam elcsípni. Egyre közeledtem, körbefogtam már. Szorítom. Hátha! Csupa érdektelen kép lenne, de mindegyiken ott a jel. Hát ma elindultam megkeresni a feljáratot, így magamra hagyva ez ügyben. Fényképezőgépem lesz majd hű kutyám, egy alma pedig a társam.
