Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - Béres Csilla: A kémény (novella)
Kedvesem csókja ébresztett reggel. A lábujjam érinette puha szája, aztán elsietett. Munkába. Sokáig feküdtem, akár a hóba süppedve a halvány ég alatt. Szétvetett, tehetetlen testem súlya szinte kozmosszá tágult. Zenét hallgattam. Aztán lassan kivilágosodott. A köd eltűnt, a zúzmarák is megkoptak. Jó lenne rágyújtani! Teát főztem, felöltöztem, s most itt vagyok. Az őr ugyan tanácstalankodott egy darabig, aztán mégis beengedett a telepre.- Mit mondhatnék magának?- Jó utat! - nevettem. Nem is az enyém, mintha egy beszáradt malteros kannát rugdosnának, úgy gördült tovább a járdán ez a nevetés. Felnézni... Mennyi fémfok vezet a magasba! Még szerencse, hogy őrangyalként kísér majd a védőgyűrűk vékonydongájú sora. Akár egy tibeti kolostor fémciripelése zúgna a magasságig, oly időtlenül jajgatnak. Nem sugároz biztonságot. Valami itt nincs rendben. Kiröhögsz, kémény? Nem vagy ellenség, barát vagy, higgy nekem! Persze, kesztyűt meg nem hoztam. Mindegy, mit gondol rólam ez a Küklopsz, csak ne nézzen, másztam már máskor is létrán. Majd számolom minden mozdulatom, az lesz a kötél. Ariadné fonala. Még csak azt! Na, vigyázz! Egy, kettő, három, négy, jobb láb, jobb kéz, bal láb, bal kéz... rendben lesz. Jézus, segíts! Anyuska is így fog hozzá minden munkájához, a csirkevágáshoz is. Jobb láb, jobb kéz... Jézus, segíts! És húsz véres nyakú csirke hajt fejet nyakfelmetsző Giza meztelen talpú léptei alá. Haha! A pajtába vezető út mentén, az udvaron át katonás rendben, és mindig így. Glutty- glutty-zenekar a fúvósok helyett, issza a por a vért. Jujj!... egy, kettő, három, négy, jobb kéz, jobb láb, bal kéz... „Ezek lépcsőfokok!”- nevet Anyuska. „Mire a huszadikat megpuculom, megtisztulok.” A huszadik után, a huszadik után. Jézus, segíts! Nem fogom bírni. A francba! Egyedül indultam neki. Nem bírom Jézus, segíts! Ha vagy: bennem. Hol máshol? Jézus. Varázsló! Én is az akartam lenni. Hosszú kecskeszakállt növesztettem. Egyedül. Az elhagyott munkástelep bódéjában élni. Szikrázó dér. Napfelkelték. A szél játszik a fűszálakkal. Fésülgeti, mint én a kislányok haját az intézetben. Szeretnek. Nem is tudják. Még Attila se. Milyen szép a steril magány. Mozdulatlanul ülni a parton. Fölösleges a táj. Vagyok. A súlyom egy darab világ. Kő. „ Ne csukd be még vagy csukd be már.” Áhítattal állok a varázslatban. Becsúszom. Fényes hártyák testem üregében. Tér. Ami bennem van. Szólni nem szabad. Mert billen. A Nap a fejem helyén. Mennyi szín és csobogás! Egy húr néma rezdülése. Édes, édes, érzem megérint. Nyeljen el! „Ne csukd be még vagy csukd be már.” De Hilda kiránt.- Hogy vagy? - Várlak! Csacsog. Mi mindent csinál. Naplóit küldi. Sehol egy rés. Eltakar. De én beúszom, be én.- Gyere, gyere! És megyek. Azt hittem, beavathatom. Nem baj így, hisz féltem is, csak nem érti, nem érti. Engem. A kémény
