Irodalmi Szemle, 2006
2006/12 - TANULMÁNY - Alabán Ferenc: Az érték, a recepció és az irodalomtudomány irányultsága
Alabán Ferenc Az érintett nyelvenkívüliség azt is jelenti, hogy a „szöveg” ún. „scrip- tovizuális egységgé” szerveződik, és az új jelentés láthatóvá lesz. Megváltozik a befogadói aktivitás és annak módja. Az ilyen alkotást nemcsak olvasni lehet, hanem nézni, szemlélni is kell; sőt előbb nézni, a látványt befogadni, s később olvasni, amely nemcsak balról jobbra, föntről lefelé haladó egyvonalú tudomásulvételt kíván meg, hanem mintegy „vibráló olvasást”, mert a hagyományos nyelvi jelek térbeli szétszóródása ezt a „komplex” egybeolvasást provokálja. (Bujdosó Alpár a d'atelier-csoport egyik tagja a szöveg térbeállítását például úgy tárgyiasította, hogy az írást valóságos tárgyra vitte át: átlátszó műanyag kocka belsejébe rejtette, s a kocka forgatása közben új sorok, szövegrészek váltak láthatóvá, s így megnövelte a lehetséges olvasatok számát.) A nyelvi szöveg térbeli elhelyezése és vizuális hangsúlyossága azzal is fokozható, hogy azt az alkotó tipográfiai és írásjelekkel kibővíti, grafikai motívumokkal, rajzokkal, térképekkel, különböző ábrákkal és iko- nikus jelekkel egészíti ki. „Beszéltetni” lehet a sorok közötti üres tereket, a szem érzéki észlelését az írott nyelv kiegészítőjévé lehet tenni, fel lehet használni a sokszorosító eljárásokat és a technika nyújtotta egyéb más lehetőségeket. A neoavantgárd kísérletezőit, így a párizsi Magyar Műhely íróhármasának kezdeményezéseit is, több kritika érte a hivatalos magyar irodalom képviselői részéről a nyolcvanas években. Nem tudták, vagy nem is akarták követni, megérteni munkájukat és gondolatmenetüket. Az volt az alaptézisük, hogy Papp Tibor, Nagy Pál és Bujdosó Alpár ugyan értékes szerepet tölt be az ún. nyugati magyar irodalomban, s akiknek kísérleteiről majd később bizonyosodik be, hogy milyen és mekkora hasznot hajtottak a magyar irodalomnak. Még Béládi Miklós, a huszadik századi magyar irodalom egyik jeles értője és kritikusa is komoly fenntartásokkal írt alkotásaikról és alkotói attitűdjükről: „A margón élnek, s ebbeli helyzetük nemigen változik a jövőben sem mindaddig, amíg a technokrata író szerepét föl nem adják. Ami a szövegeiket illeti, azokról sokkal kétkedőbben nyilatkozhat az olvasó ... amit csinálnak, már nem egészen irodalom, hanem kiállításra szánt feliratos műtárgy. Öncsonkított irodalom, redukált, minimalizált jelentéstartalommal; elméletük érdekesebb, tartalmasabb és ingerlőbb, mint a szöveg, amit ennek jegyében összebarkácsolnak.”31 A kemény és indokolatlan bírálat nem hozta meg a várt eredményt, mert valójában az érintett alkotók magatartása nem változott meg az idők folyamán, műveik értelmezéséhez és megértéséhez egyre több magyarázó elméleti szakirodalom áll rendelkezésre, a műfajok problematikája is tágabb és szabadabb szemlélet eredményeként analizálható. * * * A huszadik század második felében jelentkező modernista irodalmi (művészi) törekvések és irányzatok főként a nyitottságot, az átfedéseket és az átjárhatóságokat részesítik előnybe (sőt eszményítik), mintsem a tiszta körülhatárolt formák kötöttségeit. Ennek köszönhetően az „irodalmi szöveg” egyre inkább beszivárog
