Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - TANULMÁNY - Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos drámái
Németh Zoltán ve az, amely az olvasást generálja. Összehangzó véleményekkel azonban itt sem találkozhatunk. Jákfalvi Magdolna karakteres véleménye szerint Parti Nagy Lajos „talán az egyetlen drámaíró, aki még gondot fordít a drámai karakterek eltérő, ezért felismerhető jegyeinek megteremtésére. A Mauzóleum (1996) a fenti (értsd: a Csirkefejhez hasonló- N. Z.) egyszerű dramaturgiai realizmust használó nyelvi akrobatika. Mind a tizenkét szereplő egyébként sematikus, merev típus/báb, de megszólalásakor saját, jól meg- különböztetető nyelvi stílusrétegét használja, így nyelvi egyénisége teremti meg dramaturgiai egyenlőségét. Ez a karakterhierarchia-mentes dramaturgia narrációs füzérré alakítja a dramatikus szerkezetet, így elegendő idő adatik a nyelvi árnyalatok befogadói érzékelésére.” (Jákfalvi 1999: 1270-1271.) Ehhez kapcsolható Barabás Judit megállapítása: „A Mauzóleum alakjai egy-egy, saját, külön hangnemben tartott »nagyáriában« tudják végre megszólaltatni létük nyomorúságát.” (Barabásl997: 94.) és Bagossy László véleménye: „A budapesti Katona József Színház ősbemutatója például erős színészi teljesítményekkel igazolta Parti Nagy figuráinak pontosan megrajzolt és jól játszható karaktereit...” (Bagossy 1997: 440.) Gyökeresen eltérő véleményt képvisel viszont Márton László és Bikácsy Gergely. Míg Márton szerint „a fantasztikus nyelvi gazdagság egysíkúvá teszi a színpadra lépő figurákat” (Márton 1996: 14.), addig Bikácsy arról ír, hogy a novellához hasonlóan a Parti Nagy-drámákban is „az elbeszélő hangja és nyelve határozza meg az írás egészét” (Bikácsy 1995: 109.), ezért nincs önálló hangjuk, nyelvük a Mauzóleum figuráinak. Szerinte egyedül Paparuska Károly szólama különbözik a többi szereplőétől, viszont éppen ezért vetődik fel problémaként szerepe a darabban: „Nem érzem a Szabadság-szobor pálmás istennőjébe szerelmes és állandóan bizarr költőiséggel beszélő figurát. Míg a többieknek nincs egymástól megkülönböztethető arcuk és hangjuk, neki van, ő teljesen másképp beszél, lát, hall - mit keres köztük?” (Bikácsy 1995:110.) A kétféle olvasat között nincs sok átjárás, és nem is lehet feladat azok összebé- kítése, de talán érdekes lehet az Ibusár kapcsán kialakított teória alkalmazása a Mauzóleumra, jelesül az, hogy ebben a darabban sem a névvel ellátott figurák a valódi szereplők, hanem a nyelv, annak egyes invariánsai, a kontaktusváltozatok, a szociolektusok és a nyelven belüli interferenciák poétikája. Egyetlen szereplő szólama sem tiszta ebből a szempontból, mindnyájan egy szubstandard (átpoetizált) nyelvváltozat vélhetően különböző szintjein helyezkednek el, viszont ezeknek a szinteknek az elkülönítése szinte lehetetlen. Különféle nyelvváltozatok keverednek minden szólamban, a negatív átvitel poétikai demonstrálása pedig odáig megy, hogy a Mauzóleum nyelve bizonyos szereplők esetében már az agrammatikus afázia jelenségével operál - gondoljunk csak a részeg Ischler nyelvtani szerkezeteket létrehozni képtelen szólamára, illetve a legendás viccre, amelynek elmondására nem elég egy egész színdarab sem: „A májadat kirúgom, te! Bocs... bocsánat, doktor úr!... Sajnos, sokat beittasodok idegi alapon, és akkor... ran... randalírozok.” Ugyanígy a lakókat sakkban tartó Kokker szólama is viszonylag jól elkülöníthető a többiekétől; paradox módon éppen az izomagyú Kokker mondatai állnak legközelebb a köznyelvi normához abból az okból kifolyólag, hogy kéttagú összetett mondatnál hosszabbat képtelen kinyögni. A Bikácsy által említett Paparuska viszont ezzel ellentétben azért különül el a többi szereplőtől, mert idiolektusának a többiekkel
