Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - Duba Gyula: Parasztírónk a múlt századból (Sellyei József munkásságáról) (esszé)
Parasztírónk a múlt századból De érezzük, hogy erre kényszerülnek, létükért küzdenek. Ösztönlények vagy számító törtetők, érzéketlenek és gyakran kegyetlenek, mert létfenntartó erőik kiszolgáltatottjai. A civilizáció sem kedvez nekik, folyamatosan a társadalmi történések áldozatai. Ilyen a sorsuk természete! A nehéz sors Sellyei prózájának központi ténye, a múló idő függvényében állandóan megvalósul, a dráma nem látványosan, ám állandóan jelen van, a létért való küzdelem az élet szükségszerűsége, sőt lényege! De ez a tragikus sorsszerűség nem agitatív erővel, propagandisztikusan nyilvánul meg nála, hanem feltáródik mintegy természeti erőként, mindennapi jelenségként, ahogy az éjszakák és nappalok változnak, az évszakok körforgásához hasonlóan. Mint az emberi természet, melyet élünk, örök tragikuma! Fábry ezt érzi meg 1950-ben, az osztályharc „erősödése” idején! „író volt a javából ez a vágsellyei parasztfiú!” Sellyei időfogalma, térideje a népi mesélők idejének, ezen időkeret „időtlenségének” a rokona. Mintha úgy múlna nála az idő, hogy mindig jelent mutat. Bár a múlt néha említődik, mégsincs szem előtt, beépül a történésekbe, elrejtőzik a mesefolyamban, mintegy a tettek szerves anyaga. Valós, mégis érzékelhetetlen a múlt, mint a mítoszok ideje. Az író a történetet filmszerűen jelenetezi, szinte modern értelemben „vágja” az egymást követő képeket. Csodálni kell ösztönös intuícióját, képzeletének logikáját, ahogy a kisebb-nagyobb idődarabokra eső képekből építkezik. A Hatszögletű földben a történelmi idő hömpölygését annak ellenére sem észleljük, hogy tudjuk, a történet kezdetének Monarchiájából, átlépve az első világháborút, a befejezés az első Csehszlovák Köztársaságba ér. A bíró bíró marad és a csendőr csendőr, a törvény mindig törvény, és a föld továbbra is - örökké - nehéz munkát csikar ki az emberből. De az új renddel belép a korszerűbb termelési technológia, a számító bank és a könyörtelen végrehajtó. Bizonyos új elemek az idő szövetének minőségi fejlődését jelzik. S a tettek vázára reális tényekből és írói jelzésekből rakódik szöveganyag, épül hús-vér valóság. Paraszti fogalmakból és tájszavakból meg irodalmi formajegyekből áll össze a szerkezet, tárgyi dolgokból és természeti jelenségekből teremtődik hiteles létforma, olyan bölcseletileg is reális közeg, amelyet az író érzései és tapasztalatai járnak át. így szövődik a téridőből művészi kép és súlyos látlelet! A történet mintegy felülemelkedik az időn, általános érvényűvé válik, időtlenné, legendás színt kap és mintegy ikonná merevül. S annál inkább, hogy a történetek valósága azóta elmúlt. Sellyei személyes élményei és nyelvereje képes arra, hogy mítosszá emelje a paraszti sorsot! S ily módon az az egyetemes emberi lét lehetőségének, sorsszerűségének képe, a rejtőző végzet tragikumának az érzékletes példája lesz. Ennél többet író aligha tehet! Annál figyelemre méltóbb, hogy Sellyei mindezt mintha kevésbé tudatosan tenné, inkább elemi és természetes indítékokból s mintegy ösztönösen! Korábban Márquez tragikumával vetettem össze írásmódját, hasonlóságukat, netán közös vonásaikat keresve. Ez kockázatos lehet: hogyan kerül a csizma az asztalra?! Az írás demokratizmusa kényszerít, hogy vállaljam a kockázatot. Annak a felismerésnek jegyében, hogy a jó művek úgy viselkednek, hatnak, mintha
