Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - ELHUNYT SÜTŐ ANDRÁS - Szalay Zoltán: Le kell szokni (novella)
Le kell szokni dudorodnak ki formás keblei blúza alatt, mint valami élvezetpiramisok, csak azért, hogy figyelmeztesse őt: ez mind nem az övé. Gusztáv ezen az estén kis híján elvesztette a fejét, mert őrülten kívánta a nőt, s hiába onanizált kétszer egymás után a zuhany alatt, így is alig bírt elaludni, mert fantáziája fékezhetetlennek tűnt, s többször is felállt, hogy átmenjen Lenkéhez a hálóba, s megkérje, akár térdre borulva is, hogy ma éjszakára legalább tegye félre az undorát... Piszok... A piszok nem engedte. Inkább az ablakhoz lépett, kinyitotta, épp csak résnyire, hogy kifújhassa a füstöt. Ez már több volt ma két csomagnál, állapította meg. Holnap lesz az a nap. Holnaptól csökkentjük az adagot. Lenkének köszönhette, hogy sikerült erőt vennie magán, mert az asszony tartotta őt vissza. Kedden, délután öt óráig, amikor is elindult a Leszokunk! polgári társulás székházába, mindössze öt szál cigarettát szívott el, s úgy tűnt, ma már többre nem is fog rágyújtani. Először úgy nézett ki, egyetlen élőlény sincs a székházban. A belváros egy annyira eldugott utcájában volt a központ, amelyről Gusztáv soha nem hallott még s létezését sem sejtette, a bejáratnál levő tábla a harmadik emeletre irányította. A harmadikon két ajtót talált, az egyikre egy „dohány ózni tilos”-embléma volt ragasztva, elég szokatlan grafikával: egy nagyon fiatalka fekete kisfiút ábrázolt, akinek egy fehér, húsos kéz égő cigarettacsikket nyomott a szemébe. Félelmetes hatású volt a kép. Gusztáv megrökönyödve nyitott be a helyiségbe, s egy kis szobában találta magát, egy számítógép és nagy irathalmazok között, csak néhány másodperc múlva figyelt fel rá, hogy a számítógép előtt ül is valaki: egy harminc körüli, kövér, szemüveges, szeplős férfi volt, aki ugyanúgy lehetett volna tizennégy éves is. Bocsánat, szólította meg őt Gusztáv. A férfi néhány másodperc elteltével ránézett, de tekintetében nem sok életet lehetett felfedezni, s bunkón, csendesen rámormogott, kit keres, kérdezte. A Leszokunk! polgári társulás... — dünnyögte Gusztáv, s a kínos helyzetet végül az mentette meg, hogy a kis szobácskába egy másik bejáraton keresztül betoppant a Leszokunk! polgári társulás vezetője, aki Cincér Ferenc- ként mutatkozott be Gusztávnak, fehér pólóján egy újabb megdöbbentő ábra: egy fekete, elhasznált tüdő, amely tündéri tisztaságú hóban fekszik. Cincér nagyon szívélyes volt, beinvitálta Gusztávot az irodájába, hellyel kínálta, teát töltött neki egy csészébe, amely kis, piros Leszokunk!-pecsétekkel volt díszítve. Tehát Gusztáv, kezdte a nagyon élénk Cincér, aki egyébként egy csámpás, erősen kancsal, kellemetlen figura volt, tehát csatlakozni szeretne hozzánk! Komolyan mondom, nagyon örülök, mert sajnálatos módon az az igazság, hogy az utóbbi időben, bármilyen erőteljesen kampányolunk is, egyre lassabban bővül a tagság. Ön egy fiatal, hátorozott, életerős férfinak tűnik, valószínűleg jó családból való és jó iskolákat végzett, s ahogy így elnézem, ha nem haragszik meg tapintatlanságomért, valószínűleg jól fizető munkája van. Bár, ami az egészségét illeti, lerí az arcáról, hogy bajok vannak. Gusztáv durva köhögéssel erősítette meg a férfit ebben a feltételezésében.
