Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - SZELLEMI KÖRKÉP - Csoóri Sándor: Fölébredhet-e az író? (esszé)
Csoóri Sándor koztatni és a saját világa helyett mindig egy másik világot mutatni neki, nehogy szembe találkozhasson a magáéval. Ha csak ennyit tudunk is, rögtön másképp kell gondolkodnunk mindenről. Másképp az olvasásról, a művelődésről, másképp a gazdasági életről. Föntebb a stílusról beszéltem, a korszakokat megkülönböztető stílusokról. Mindegyik korszak - belső indítékokból - más-más stílust teremtett magának. Mást az európai középkor, mást Bizánc, a reneszánsz, a felvilágosodás, a romantika kora, a nagyrealizmusé, a modernség és a modernség utáni időké. Egyik korszak se tudott olyan kiegyenlített, illetve olyan hasonlatos képet alkotni önmagáról, mint a mi korunk. A televízió kora. Szinte mindent tudunk és látunk percről percre, de ennek a tudásnak percértéke van. Forradalmai nemcsak az emberi történelemnek voltak, de voltak a hitnek, a filozófiának, az irodalomnak, a zenének, a festészetnek. Milyen különös, hogy a televízió több mint hét évtizedes múltra tekint vissza, de lényegében alig változott. Ha voltak is forradalmai, inkább csak technikaiak voltak, s nem erkölcsiek. Ez alatt a hét évtized alatt az irodalom hányféle stílust teremtett! Ettől függetlenül a televízió az emberiség egyik legnagyobb hatású találmánya. Elbűvölő és ravasz. Politikus és semleges. Képernyőjén minden információ és minden beszámoló valóságnak, sőt igazságnak tűnik, mivel saját szemünkkel látjuk, mi történik a világban. Ezzel a képességével az újságok, a rádiók és a könyvek elé is odavágtat. Mi több: ha csak a maga ura lehetne, a közvetlen demokráciák legyőzhetetlen eszközévé is válhatna. A gond csak azzal van, hogy az embereknek nincs szükségük annyi valóságra, valóságtöredékre, mint amennyit elibük tornyoz. Öt perc múlva már el is felejtik őket. A televízióval úgy vagyunk, mint a hangsebességgel versenyző repülőkkel: gyorsan célba érünk velük, de közben semmit se látunk abból, aminek külön célja lehetne velünk. Nem látjuk a tájakat, elevenen a tengereket, a városokat, nem ismerjük meg az országok életét, történelmét, csak átrepülünk fölöttük. Ó, a felszínesség metafizikája! Ezt az utolsó mondatot inkább csak magamnak írom ide a szöveg közé, hogy ne feledkezzem meg róla soha. Legyen a madárijesztőm, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy a világunkat züllesztő, egyetemes felszínesség az emberi személyesség szétesésének a következménye. Az Én bukásának a bizonyossága. * * * André Breton 1924-ben, az első világháború roncsalékai alól kimászva, ezekkel a szavakkal kezdi el szürrealista kiáltványát: Egyedül a szabadság képes még lelkesíteni. Alkalmasnak tartom rá, hogy meghatározatlan időre fenntartsa a régi, emberi fanatizmust. Napjainkban már csak szép, költői emlékünk maradt ez a bevezető is. Korunkban a szabadság épp olyan kiüresedett fogalom lett, mint jól táplált filozófusok száján a mindenség vagy a semmi fogalma. Valójában már azt se tudjuk: mi a szabadság. Lehetőségek sokasága? Nyugalom, siker, nyílt beszéd? Belső világunk kép
