Irodalmi Szemle, 2006

2006/10 - SZELLEMI KÖRKÉP - Csoóri Sándor: Fölébredhet-e az író? (esszé)

Fölébredhet-e az író?

viselete? Szenvedélyeink megvalósítása? Politikai akaratunké? Netán a műveltségünk a szabadságunk? Vagy megfordítva: a műveletlenségünk? A pénz hatalma? Illetve átkozott kétlelkűségünk? Hogy a tizenhat éve működő demokráciánkban szabadok is vagyunk és gúzsba kötöttek is? Régen ezt az állapotot elidegenedésnek nevezték a filozófusok, a lélekgyógyászok, sőt egyik-másik politikus is. Abban reménykedtünk, hogy ettől a sorvasztó állapottól szabadít meg majd minket a demokrácia. Az a társadalmi rend, amely a diktatúrát kizárva, többpárti választások révén újul meg négyévenként, sőt a tudatos egyet nem értés kultúrájára épülve visszavezet mindnyájunkat abba a szellemi és történelmi határövezetbe, ahol a dolgokban még volt igazi ellentmondás, volt igazi remény és még élt az igazság szenvedélye.

Sokadszor írom le, hogy sajnos, csalódnunk kellett. Minél messzebb hatolunk be a demokrácia bozótosába, annál bizonyosabbá vált, hogy a demokráciát mi azzal a létformával tévesztettük össze, amilyennek lennie kellene.

A magyar értelmiség jó része - beleértve magukat az írókat is - ezek körül a csalódások körül tipródik. Amíg korlátozott minket a kádári és az aczéli cenzúra, meg tudtunk maradni a helyünkön. Mihelyt ez a cenzúra megszűnt, valamilyen új bizonytalanság porfelhője táncolt elénk: szabadok lettünk ugyan, de nem voltunk többé a helyünkön.

Sokan örültek ennek az új helyzetnek, főként azok, akik ettől az időtől kezdve régi ellenfeleik helyett, a nemzeti kormányokat és a nemzeti érzelmű pályatársaikat támadhatták. Ez a hadi álláspont nem hozott sok szerencsét nekik.

Amikor 2005. december 5-én mindnyájan vallomásra kényszerültünk, voltak, akik nem a magyarság ügye mellé álltak, hanem a politikai elveiket követve kisemmizték a határon kívüli magyarokat. Ezen a napon jegyeztem be egyik naplófüzetembe, a már föntebb is emlegetett francia gondolkodó figyelmeztető megjegyzését, amely így hangzik: Addig kellett volna megérteni a történelmet, amíg volt történelem.

Ma csak politika van. Olyan, amely csupán újabb politikai helyzeteket szül. Lázbeszédeket, rágalomversenyt, tömegszórakozást. Lassan gladiátorokat is kell szerződtetnünk. Az őrző-védő, kopaszra nyírt fiatalok csapatából könnyen toborozhatnánk izomkolosszusokat.

* * *

Közeledik a könyvhét. Zavart vagyok, s állandóan bűntudatot érzek, hogy milyen verseket és esszéket kellett volna nekem vagy másoknak megírnunk. Valamilyen belső erő, belső hang hatására József Attila Hazám című verse jut ismét eszembe:

Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok,