Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - KÖRTÁRS MAGYAR KÖLTŐK VERSEI - Tornai József: Békülj, békülj meg
Kortárs magyar költők versei azért tették, mert mást nem tehettek, békélj hát meg apáddal, anyáddal, az ő egyesüléseik kaszájával és kapájával, gőgjeiken és tudatlanságukban, gyanútlanok voltak, mint te, te ős-gyanútlan. Békülj meg, hull a napod, minden dolgoddal, kis-emberségeddel, nagy szomjúságaiddal, békélj meg végül lázadásaiddal, úgyse roggyan le a botrányfal, amit a szuperhúrokon és istenen túl emeltek, elsötítettek és gyémánttá fényesítettek, csak azért, hogy más ne lehess, mint eretnek, békélj, békélj hát meg házsártoskodásoddal, a soha föl nem deríthető titkokkal, a bemocskolókkal, megtipratókkal, mert azt hitted, hogy mint a többi ember csak szellem vagy, „az-nem-lehet-hogyokat” éppenúgy mondtad, pedig csak buktál lefelé, Lucifer, hatmilliárd ember hátadon a teher, ördög voltál-e, vagy jó daimon, meg tudd most már mondani, képmásom! Békélj, békélj meg az úttal, rossz lovad hajtva tévhitektől tévhitekig, otthonod égő házzá pusztítva, békélj meg, bolond! „Vagyok, mint minden ember, szentség”, költő mondta, jaj de szép! csak ne láttál volna annyi vért kiontva, meggyalázva, a kontinenseken elmocskolt hullát, fehért-feketét, barnát-sárgát fölszögeit istent és macskát, ó, kiáltoztál, történelem, történelem, trágyásszekér, trágyásszekér fejemen! Békélj meg, békélj meg, láttál annyi máglyát és azoknak a diadalmas arcát, akik gyújtják, hogy eloltani Kivel-mivel tudnád? Békélj meg, súgom neked, csontvázam, zsolozmázom neked, rothadó házam, békülj, békülj meg újra, mint mikor voltál kisgyerek, ki a kerítés tövében sír, fogd át a térdedet,
